Blogszerű agyömlés gondolatébresztőnek:
A huszadik század elején a dohányipar egy korábban példa nélküli sikerességű reklámkampánnyal az USA lakosságának kb. 40%-át sikeresen rászoktatta a cigarettázásra. A század közepére drasztikus mértékben, az 1900-as évek elején tapasztalt esetszám kb. hússzorosára nőtt a tüdőrák előfordulása, és a szív- és érrendszeri megbetegedések is gyakoribbá váltak. 1950. környékén néhány orvos, kutató felismerte a betegségek dohányzással való összefüggését, és az eredményeiket megjelentették tudományos folyóiratokban.
A dohányipar szereplői felismerték, hogy ez mekkora veszélyt jelent az üzletre, azonnal krízismódba váltottak, és a korábban egymással éles versenyben álló vállalatok közösen felfogadták a Hill and Knowlton nevű PR céget.
Az 1950-es években a „tudósok” az emberek többségének véleménye szerint becsületes, érdekektől mentes, az emberiség jólétét szem előtt tartó személyek voltak. A H&K felismerte, hogy a tudományos álláspont nyílt megkérdőjelezése kudarcra van ítélve, ezért más taktikát választott:
Először felkerestek néhány erősen szkeptikus orvost, és összerántottak belőlük egy „kutatóbizottságot”, akiknek a feladata elvileg a dohánytermékek fogyasztása és a megbetegedések közötti összefüggés vizsgálata lett volna. A bizottság létrejöttét újsághirdetésekben kommunikálták, ezzel azt a látszatot keltve, hogy a korábban megjelentetett eredmények közel sem biztosak, még bőven van mit vizsgálni. Közben azt terjesztették, hogy a rák feltehetően természetes dolog, az okai inkább a genetikában, mint a környezeti hatásokban keresendők, és hogy a dohányzás olyan megérdemelt élvezet, amiről egy teljesen bizonytalan kockázat miatt nem érdemes lemondani.
Ezzel egy időben független kutatóknak támogatásokat ajánlottak olyan vizsgálatok elvégzésére, amelyek biztosan nem vezethettek kellemetlen eredményre, ezzel távol tartva őket a veszélyes területektől.
A hálón mégis átsikló negatív felhangú tanulmányokat már a publikáció előtt megszerezték, a közlés idejére már készen álltak az azonnal megjelentethető cáfolattal.
A FUD kampány rendkívül sikeres volt, ha 1960. környékén megkérdezték az utca emberét, hogy szerinte biztonságos-e a cigarettázás, az igennel válaszolók szinte kivétel nélkül a H&K által a köztudatban elültetett érveléssel támasztották alá véleményüket. Csak egy valakit nem lehetett átverni: a H&K vezetőjét, aki leszokott a dohányzásról.
A ravasz kampánynak volt egy másik haszna is a dohánycégek számára: ha valaki beperelte őket, a bíróságon azzal érveltek, hogy ők sosem állították, hogy nincs veszély, a fogyasztó a rendelkezésre álló információk alapján saját maga mérlegelhetett és választhatott.
A mesterkedés évtizedekkel késleltette a dohányzás káros hatásainak közismertté válását és az iparág szabályozását.
A 1920-as évek környékén az autókba szánt finomított üzemanyagok kompressziótűrése alacsony volt, a motorokban sokszor szikra nélkül, spontán begyulladtak, ezzel a motor „kopogását” okozva. A kopogás negatívan befolyásolta az üzemanyag-hatékonyságot, és a vásárlási kedvet is.
A probléma megoldásán szinte megszállottan dolgozott egy mérnök, aki mindenféle lehetséges adalékanyagot kevert a benzinhez a jelenség megszüntetése érdekében. Végül több megfelelő anyagot (többek között az etanolt) is talált, de a leginkább költséghatékonyan gyártható, és nem utolsósorban szabadalmaztatható alternatíva, egy ólmot tartalmazó vegyület mellett döntött.
Bár az ólom erősen mérgező hatása már ekkor is ismert volt, a mérnök munka közben maga is ólommérgezést szenvedett, és az adalékanyag gyártásának kezdetén több munkás is meghalt, vagy súlyos, maradandó egészségkárosodást szenvedett az annak való kitettség miatt, a termelés felfutott, és az autósok elkezdtek nagy mennyiségű ólmot pöfögtetni a légkörbe.
Az 1970-es évek környékére egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a gépjárművekből származó ólomszennyezés felel több gyermekkori pszichológiai rendellenességért, és a felnőtt emberek vérében mért, magas vérnyomást okozó abnormális ólomszintért.
Az olajipar itt is a dohánytermékekkel kapcsolatos jól bevált forgatókönyvhöz nyúlt. Hogy a közvéleményt elbizonytalanítsák, azzal riogattak, hogy az ólom alapú adalékok kivezetése jelentősen megnövelné a költségeiket, ezzel ellehetetlenítve újabb olajmezők felkutatását, a benzin pedig megfizethetetlenné válna. Ezeket az állításokat újsághirdetésekben terjesztették.
Bár 1980-ra végleg eldőlt, hogy az ólom-tetraetilt betiltják, a gyártói még 1985-ben is támadták az ártalmasságát bizonyító tudományos munka hitelességét.
Az EPA (az Egyesült Államok környezetvédelmi hivatala, ami a tiltásért felelt) számításai szerint évente kb. 150 000 000 000 USD anyagi kárt sikerült így elkerülni, és az amerikai gyermekek vérében is újra az ártalmas mérték alá csökkent az ólomszint. Egyes kutatások szerint az utóbbi években megfigyelt erőszakos bűncselekmények számának csökkenése és az átlagos intelligenciaszint növekedése is ennek köszönhető.
Különös véletlen, hogy az ólom-tetraetilt felfedező mérnöknek nem ez volt az egyetlen nagy dobása, az ő nevéhez köthető a hűtőközegként és aeroszolos palackok hajtógázaként használt CFC-k bevezetése is.
Az 1970-es évek közepén kutatók egy olyan tanulmányt jelentettek meg, amely szerint az emberek által a légkörbe juttatott CFC-k a sztratoszférában található ózonmennyiség csökkenéséhez vezethetnek, egészségügyi szakemberek pedig megállapították, hogy már kismértékű változás is jelentősen megnövelné a bőrrák és bizonyos látást rontó elváltozások kockázatát.
A CFC-ket gyártó cégek a dohányipar számára már jól bevált H&K-hoz fordultak segítségért, és lényegében a már egyszer bevált forgatókönyvet követték: tudományos kutatásokat pénzeltek, szkeptikus kutatókat kerestek fel, és olyan reklámkampányokat folytattak, melyek azt sugallták, hogy a kapcsolódó kutatások nem voltak elég alaposak, a CFC-k és az ózonréteg ritkulása közötti összefüggés csupán hibás következtetés eredménye. A kapcsolódó tudományos munkát minden ponton támadták: az első publikációkat „teljes képtelenségnek” bélyegezték, azt hirdették, hogy a természet egy túl nagy és komplex rendszer, hogy az emberek egyáltalán hatással lehessenek rá, az intézkedéseket követelőket pedig világvége-kiáltóknak nevezték. (Érdekes párhuzam Miskolczi munkásságával, hogy ekkor is akadt olyan kutató, Richard Scorer, aki szerint a légkörben olyan önstabilizáló folyamatok működnek, amelyek biztosan megakadályozzák, korrigálják az ózon mennyiségének csökkenését.)
Előkerültek a klímaváltozással kapcsolatban is sokszor hangoztatott érvek is: az egész csak egy elmélet, az iparág szabályozása kommunista lépés lenne - hiszen mindenkinek joga van azt vásárolni, amit csak szeretne –, hogy visszafordíthatatlan gazdasági károkat okozna, hogy a „mainstream” tudósok korruptak, csak a saját előmenetelük érdekli őket, míg a szkeptikusok megfontoltan gondolkodnak, és az egyensúlyt szeretnék visszaállítani, hogy a vulkánok több ózonkárosító anyagot bocsátanak a légkörbe, mint az emberi tevékenység, stb…
Aztán az ózonréteg védelméről szóló Bécsi Egyezményben valahogy mégis sikerült ezeket az anyagokat betiltani, és a tudományos jóslatoknak megfelelően néhány évtized után (ennyi idő kell a CFC-k légkörből való eltűnéséhez) az „ózonlyuk” mérete valóban elkezdett csökkenni, várhatóan 2050-2070. környékén fog visszaállni eredeti állapotára. Apró üröm az örömben, hogy egyes műholdas megfigyelések szerint Kínában suttyomban itt-ott még mindig gyártják őket.
Van még egy negyedik hasonló sztori is, ami a savas esők nyugati világban való megállításáról szól, de az kevésbé volt hangos, illetve ismert.
Kedves Hevi és gyuri23, ti ebben a topicban egy világméretű összeesküvést vezettetek elő, ami szerint az ember okozta klímaváltozást és az ellene való fellépés fontosságát bizonygató klímakutatók korruptak, és a saját érdekükben akarnak félelmet és pánikot kelteni. Én egy másikat kínálok nektek helyette: ahogyan a bemutatott esetekben történt, a fosszilis energiaipar most is pontosan tisztában van a tevékenysége káros következményeivel, de nem érdekli őket, mert a saját profitjukat fontosabbnak tartják. Tudják, hogy idővel veszíteni fognak, de igyekeznek a jelenlegi állapotot a lehető leghosszabb ideig fenntartani. Akárcsak korábban, most is a már jól bevált forgatókönyvet hajtják végre, hogy az emberekben kételkedést keltsenek, és késleltessék a cselekvést és a szabályozások megszületését.
A mostani helyzet azonban szerintem egy lényeges pontban eltér a korábbiaktól: a fosszilis energiahordozók hirtelen kivezetése valóban mérhetetlen gazdasági károkkal járna. Éppen ezért kell fokozatosan, évtizedes tervek szerint végrehajtani.
Ti ketten ennek a propagandának ültetek fel. Valahol megértlek titeket, hiszen nyilván sokkal jobban lehet úgy élvezni az anyagi javakat, ha közben nem motoszkál a tudatodban, hogy ezzel épp visszafordíthatatlanul károsítod a saját élőhelyedet. Másrészt mindannyiunkban megvan az igény arra, hogy okosabbak, jobbak legyünk másoknál, és erre a világméretű összeesküvéseken való átlátás képessége kiválóan alkalmas, hiszen egy időben több milliárd fősodorban fuldokló birkával szemben lehet igazatok.
Ezen a fórumon is van pár kolléga, aki hisz az ember okozta klímaváltozásban, csak nem érdekli, mert a saját kényelmét fontosabbnak tartja. Ezt az álláspontot megértem és el tudom fogadni. Azt, hogy ti egyrészt a tagadással homokba dugjátok a fejeteket, másrészt másokat is próbáltok meggyőzni, hogy hasonlóan cselekedjenek – na azt nem.