A Manjaro-ról eszembe jutott egy tanulságos történet, emitt is van:
Azt hallottam róla, hogy az Arch egy felhasználóbarátabb leszármazottja, remek a csomagkezelése, stb. (https://www.youtube.com/watch?v=UGHTAYMX8T8).
Beh jól hangzik, nosza tegyünk egy próbát vele: iso fájl letölt, usb-creator-gtk indít, fájl betölt és... nem történik semmi, az iso fájl valamiért nem okés. No nem baj, az internet bugyraiból előkerítettem az unetbootin-t (a tárolóban már nincs bent), ezzel már sikerül kiírni. Újraindítás, boot-oláskor elszáll. Biztos én rontottam el valamit, és (újraindítás után) némi guglizással meg is van a probléma oka: ezt bizony dd-zni kell, grafikus eszközök és Windows (?) így kilőve. Sebaj, csak egy copy-paste a terminálba, és már működik is a dolog (bár én ilyet utoljára floppy-kkal csináltam). Utána újraindítás, boot, most már indul, bejön egy viszonylag egyszerű felület, nyelvet is lehet választani - magyar nincs. Annyi baj legyen, a kész rendszerben biztos választható az is. Enter, elindul a rendszerbetöltés, majd egy "start job"-nál (bármi legyen is az) megáll a folyamat, és elindul egy időszámláló. Telnek a percek, közben van időm nosztalgiázni, milyen jó is volt Debian Woody alatt kernelt forgatni (pontosabban előtte bekonfigurálni) a nagyobb sebesség miatt , aztán eszembe jut az is, hogy azért voltak közben szivarozások is. A lelkesedésem emígyen lelohadva megfogalmazódik bennem a gondolat: "Kell ez nekem? Már egész jól kiismertem és belaktam az Ubuntu-mat". A "start job" még mindig szorgalmasan dolgozik, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve inkább újraindítom a gépem, visszatérve a jól megszokott rendszeremhez. "Ami működik, azt nem kell megjavítani". Happy(?) end. :)
(A fenti írással senkit nem kívántam megbántani.)