Ha az egyik fél "egyszer" megcsalja a társát, az többször is képes erre, mert hiányzik belöle a hüség.
Tudom, páromnak sem az első eset volt ez, de azt azért tisztázzuk, hogy még serdülőkorú, pontosabban nagyon fiatal felnőtt volt, amikor ezeket elkövette, ilyenkor azért a hormonok játéka is erősen közrejátszik és ez a fiúknál sincs másképp. Nem páromat akarom mentegetni, de szerintem bárki képes bármire a megfelelő lelkiállapotban és a megfelelő körülmények között. Bevallom, sokáig frusztrált az a gondolat, hogy mi van ha újra megteszi, sőt, hónapokig totálisan rá voltam kattanva a témára, egész nap, egyfolytában ezen kattogott az agyam, ugyanazok a gondolatok ismétlődtek újra és újra, elég őrjítő volt... Aztán egyszer csak elmúlt, rájöttem, hogy teljesen felesleges ezen pörögni. Bármikor megismétlődhet, ez igaz, de nem tudok se felkészülni rá, se tenni ellene semmit. Akkor meg minek stresszeljem magam miatta? Inkább a fontos dolgokra koncentrálok, a családomra, a munkámra és persze a kislányomra.
Valakinek mindig kompromisszumot kell ilyenkor kötnie, általában annak, akit megcsalnak. Ez nagyon nem jó így, és azt sem hiszem, hogy hosszútávon müködöképes.
Ez csak egy vélemény, szerintem nem törvényszerű, hogy így legyen. Tény, hogy kompromisszumot kötöttem, de ez egyáltalán nem baj, hiszen erről szól a felnőtt élet. No pain, no gain, ahogy az angol mondja.
Èn úgy látom, hogy a hüség a kapcsolatok nagyobbik hányadában ismeretlen fogalom. Lehet akár genetikai oka is, mindegy. A lényeg, hogy a legtöbb kapcsolat mára gazdasági érdekközösség színtjére süllyedt, és ez tragédia.
Ès pont a gyerekek nönek fel ilyen közegben, ahol kb. csak a közös kereset tart össze szülöi kapcsolatokat. Most nem rátok gondolok itt konkrétan, csak amit írtál, arról jutott ez az eszembe.
Abszolút egyetértek. A genetika is benne lehet, de a kultúra talán még meghatározóbb. A magyar családok jelentős részében egyszerűen hiányzik a morális nevelés, a gyerek csak annyit lát, hogy vannak jó meg rossz dolgok, és annyi a lényeg, hogy a jó dolgokból minél többet megszerezzek magának. Az nem erkölcsi nevelés, hogy megtanítod a gyereket szépen köszönni, meg átadni a helyét az időseknek a buszon, sok családban ezen a szinten véget ér az erkölcsi nevelés (már ha egyáltalán eljut idáig), és csak a felszíneskedés megy non-stop. Én szerencsére nem ilyen családból jövök.
Az, hogy az iskolákban kötelezővé tették a hittant vagy az erkölcstant, sajnos nem segít a helyzeten, mivel ezeket az ismereteket a gyerekeknek otthon, családi körben kell megtanulniuk, nem tankönyvből, tanárok magyarázatait hallgatva, hanem empirikus úton, szülői mintákon és "atyai intelmeken" keresztül. Én ezt megkaptam otthon, leginkább apámtól, és ennek köszönhetően tudok erős és magabiztos lenni a sok lelki megpróbáltatás dacára.
Most, 30 éves fejjel érzem, hogy mennyire büszke vagyok a szüleimre, mert olyan erkölcsi nevelést (sőt, mondjuk úgy, életre nevelést) kaptam tőlük, ami ritkaságszámba megy itthon.