"Amikor kutatta később megjelenő könyve, „A dollárbirodalom hanyatlása” megírásához az amerikai pénzügyek történetét, egyik nap egy izgalmas leírásra bukkant arról, hogy J. P. Morgan, aki korábban a világ legnagyobb hatalmú bankárja volt, miképpen befolyásolta a médiát a saját érdekében.
Morgannak igen nagy felelőssége volt abban, hogy az Egyesült Államok belépett az első világháborúba. Azt akarta elérni, hogy az amerikai médiumok fontos eseményekről úgy tudósítsanak, ahogyan az az ő üzleti érdekeinek megfelel. Ehhez egy stratégiát alakított ki arra, hogy az amerikai médiavilágot miként uralja a csúcsról, ahol ült.
John Swinton, aki annak idején a New York Timesban írt vezércikkeket, a lényeget jól kifejezve azt mondta: „Nem létezik olyan, hogy független amerikai média… A kulisszák mögötti gazdag emberek eszközei és vazallusai vagyunk. Tehetségünk, lehetőségeink és életünk más emberek tulajdona. Intellektuális prostituáltak vagyunk.”
Hogy mennyire igaza volt, azt egy amerikai kongresszusi képviselő leplezte le az első világháború idején. Az amerikai képviselőház egykori jegyzőkönyvében olvasható, hogy Oscar Callaway texasi képviselő 1917 februárjában, két héttel azelőtt, hogy Woodrow Wilson elnök a kongresszust Németország elleni hadüzenet kiadására szólította fel, ezt mondta:
„1915 márciusában a J. P. Morganhoz tartozó vállalatok vezetői – az acélipar, hajógyártás és hadiipar nagyvezérei – összehívták a napilapok tizenkét vezető koponyáját, és azt a megbízást adták nekik, hogy válasszák ki az Egyesült Államokban a legbefolyásosabb lapokat, mégpedig úgy, hogy a napisajtó politikáját általánosan uralják… Elegendőnek tekintették, hogy megvásárolják a 25 legnagyobb napilap fölötti ellenőrzést… Megállapodás született: a lapok politikai irányvonalát megvásárolják; ezért havonta fizetnek; minden lap egy főszerkesztőt kap, aki felügyeli, mi jelenik meg a lapokban a hadsereg bevetési képességéről, a militarizmusról, a pénzpolitikáról és a nemzeti és nemzetközi jelentőségű egyéb kérdésekről úgy, hogy az megfeleljen a vevő (J. P. Morgan & Co.) érdekeinek.”
Callaway tovább folytatta annak leírását, hogy a J. P. Morgan & Company a néhány kiválogatott, befolyásos újság fölötti uralmával miként irányította a közvéleményt az Egyesült Államokban. Az idézetből kiderül, Morganék azt is megszabták, hogy ne jelenhessen meg az a lapokban, ami a megrendelő kívánságaival ellentétes.
Ennek eredménye 1915 márciusától kezdve kitapinthatóan meg is valósult. E lapok minden lehetőséget megragadtak arra, hogy a közhangulatot és a kongresszust a hadsereg és a haditengerészet hatalmas összegű fegyverek megrendelésére ösztökéljék, minden esetben a szükségesség álarcát felöltve. Szabványérvelésük a „hazafiság” hangoztatása volt. Ehhez kihasználták az amerikai nép minden elképzelhető előítéletét és szenvedélyét.
„J. P. Morgan 1915-ben a brit és francia kormány hivatalos finanszírozója lett az amerikai háborús felszereléseknek amerikai cégektől történő beszerzésében – ami közvetlenül ellentétes volt Woodrow Wilsonnak a szigorú semlegesség cinikus szavatolásával. Wilson is hazudozó volt: gyilkos hazudozó, mivel pontosan tudta, hogy Morgan mit tett”, írja Engdahl.
J. P. Morgan & Co. akkor az Egyesült Államok, ha nem az egész világ legnagyobb hatalmú bankja volt. Egyúttal Nagy-Britannia hivatalos pénzügyi képviselője és amerikai hadfelszerelések vásárlója Anglia számára az uralkodó nevében. A Wall Street titánjainak ez fantasztikus üzlet volt. Annak érdekében, hogy biztosítsák, szerepükről egyetlen negatív szót ne ejtsenek a sajtóban, a Morgan képviselői „gyakorlatilag felvásároltak az amerikai médiát”.
J. P. Morgannak a háborús hitelezése Angliának és Franciaországnak lehetővé tette a háborút a német birodalom ellen. Morgannak az Anglia számára nyújtott kölcsöne ahhoz a feltételhez kötődött, hogy a pénzzel Morgan Remington Arms nevű cégétől fegyvereket, Morgan US Steel vállalatától acélt, hajókat és hasonló termékeket vásároljanak. Amikor Anglia és Franciaországa vereség szélén álltak, és Morgan fizetésképtelensége, valamint biztos csődje fenyegetett, megvásárolt sajtóemberei megfújták a propagandatrombitát. Azon amerikaiakat, akik tulajdonképpen nem álltak készen és nem is voltak tájékozódva, valódi érzületükkel szemben a sajtópropagandával, olyan állapotba hozták, hogy ki lehessen hirdetni a háborút Németország ellen, vagyis egy olyan ország ellen, amely az Egyesült Államokat soha, semmilyen formában nem fenyegette.
Morgannak az amerikai médiumok által elterjesztett hazugságai arra vitték Amerikát, hogy saját jobb ismeretei ellenére bebeszéljék a hasába, ami Morgan hazug sajtójában volt olvasható: a német birodalom létüket fenyegette, és ezért jogos dolog volt, hogy saját fiaikat a franciaországi csatamezőre küldjék, hogy ott hazájukért meghaljanak. A valódi önhipnózisban még annak a hazugságnak is felültek, hogy – mint Wilson mondta – „ez egy olyan háború, amely a világot biztonságosabbá teszi a demokrácia számára”. (Mintha ma hallanánk ezeket a lózungokat, amikor az amerikaiak megindulnak egy ország szétbombázására vagy lerohanására.)
Ezek a pofonegyszerű szlogenek cinikus hazugságok voltak, amelyeket a The Inquiry terjesztett, ami a Wilson elnököt körülvevő tanácsadóknak egy titkos csoportja volt. Tagjai, közöttük Edward Bernays és Walter Lippmann, Amerika vezető újságírója fejlesztették ki a propagandaoffenzívát azért, hogy az országot megnyerjék a háborúnak.
Senki nem vette magának a fáradságot, hogy felvesse a kérdést, mi is tulajdonképpen az a cél, hogy „a világot a demokrácia számára biztonságos hellyé tegyék”? Ha azt valaki megteszi, észrevette volna, hogy a valóságban arról volt szó, hogy az amerikai J. P. Morgan bankházat az európai háborús áldozatok – németek, franciák, olaszok, angolok, belgák, lengyelek, oroszok – holttestén egy európai birodalmat hozzanak létre. Az amerikai újságírók fizetett hazugságai tették lehetővé Morganék háborúját Európa uralma céljából."
http://www.demokrata.hu/velemeny/engdahl-gondolatgyarak-iii
----
"Kb. egy hónapja elkezdtem írni egy Coelho-emulátort, ami kattintásra generál random Coelho-kompatibilis tartalmat."