A könnyen benézhető feladatoknak is megvan a pedagógiai értéke. Én például kifejezetten szeretem ezt a fajta szivatást. Én eleinte ezekbe a csapdákba nagyon könnyen beleestem, aztán meg azzal védekeztem, hogy de én nagyon okos vagyok, meg tudom amit kell, de olyan könnyű összekeverni a két narancsot az eggyel. De valójában ez csak egó védő racionalizálás. A helyes út az, hogy az ember önfegyelemmel ráneveli magát arra, hogy amikor feladatot old meg, akkor _koncentrál_ és a lépéseket nem spórolja ki. Az első lépés (Moór Ágnes féle fizika példatár szerint): Olvassuk el a feladat _teljes_ szövegét. Nem lehet utólag azzal jönni, hogy de azt hittem típuspélda, és a kilencedik műveleti jelet már el sem olvastam.
Nekem voltak olyan tanáraim, akik megtanítottak erre a fajta alázatra az egyszerű példákkal szemben is, és sikerült eljuttatniuk odáig, hogy később már nagyon ritkán néztem be hasonlókat. Emellé megtanították, hogy minden lépést le kell írni visszaellenőrizhető módon és a visszaellenőrzést valóban végig kell csinálni. És aztán végig kell gondolni, hogy lehet-e egyszerűsíteni a megoldáson, illetve hogy mire gondolhatott a költő (a feladat kiötlője). És beláttam, hogy ez egy nagyon fontos skill, amit alázattal gyakorolni kell, akármilyen intelligens is az ember.
Amúgy ezt a példát most én is benéztem, de ez nem a példa hibája, hanem pont az erénye. Én meg kicsit megrozsdásodtam, és nem fektettem be a kellő figyelmet.
Szerk.: és aki azzal jönne, hogy de ez nem életszerű, annak meg azt mondom, hogy de igenis életszerű. Az élet pont olyan, hogy egy benézésen óriásit lehet bukni. Például millió dolláros űrjárművek benézések miatt csapódnak be. Vagy életbevágó kérdésekben érvelési hibákkal etetnek meg minket, mert átsiklunk egy kellően rejtett "hamis okozat" felett. Szóval igenis hogy a benézéssel szivatós példák életszerűek.