Minden lépést nem fogok elmagyarázni, de úgy kezdődik, hogy egy átlag bootloader helyből telepíthető a diszk elejére (ahol eredetileg az van, ami kiszedi, hogy melyik az első aktív partíció, aztán az annak a partíciónak az elején levő kódot beolvasa és ráugrik), de azt is lehet, hogy a zárójelben szereplő progit a helyén hagyjuk, és a partíció elejére rakunk egy okos programot, amelyik tud pl. menüt, meg animációs és USB-n keresztül zenélő tetriszt játszatni. Ez már két különböző lehetősg. Pl. ma már okos boot loadere van a Windows-nak, a Linuxnak, a BSD-knek, meg van egy halom alternatíva csak úgy. Osztán folytatódik azzal, hogy az a partíció milyen fájlrendszert tartalmaz (ezt ugye érteni kéne ha név alapján akarunk valamit megtalálni, nem pedig fixen drótozott diszkcímeken). A partíció milyen virtuális diszkalrendszeren szerepel, mert ha az a partíció egyetlen összefüggő terület a diszken, akkor még csak-csak, de ha mondjuk egy stripe-olt virtuális diszk része, akkor tudni kéne a stripe csíkszélességét, meg hogy kik tartoznak még bele a stripe-setbe, stb. És akkor ugye ZFS tud blokkonként tömöríteni, meg stripe-ot meg egyéb RAID-szinteket, meg valamikor nagyon fontos volt, hogy kompatibilis legyen a régi fstab-os világgal, de lehet hogy valakinél ez az igény elmúlt. Szóval van oka őven annak, hogy miért em triviális maga a mechanizmus.
Amúgy normális körülmények között a bootloader telepítése automatikus, tehát nem kell olvasgatnod neked felhasználónak semmit. Fenti leírás is inkább hibahelyzetben érdekes, azt viszont - szintén épelméjű esetben - olyan ember próbálja javítani, aki egy-két dologgal tisztában van.