A Pénztárak Garancia Alapja mögött vagy az állam húzódik meg, és akkor ugyebár ugyanúgy az állami garanciáról van szó, vagy keresztbiztosítás áll mögötte, ennek garanciaképessége viszont értelemszerűen gyengébb, mint az állami garancia. Magyarul az állami garancia erősebb, sőt ez biztosítja a magánbiztosítások garanciáját is.
A 14 havi befizetésed ugyanúgy nyugdíjbefizetés, csak éppen az állami kasszába. Ha az állam úgy dönt, hogy a lepkefingot megerősíti, akkor a többi állami befizetőhöz képest még hozamod is lesz (méghozzá biztosabb, mint a magánnyugdíj-pénztárnál), ha nem, akkor ugyanúgy viselkedik, mint a többi állami biztosítotté.
Szó sincs tehát ellopásról, maximum amiatt lehet keseregni, hogy egy feltételezett esetleges hozamtól lehet, hogy elesel (de őszintén szólva az elmúlt 10 évnyi magánnyugdíj-pénztári működés, és 30 éves gazdaságpolitikai visszatekintés fényében a következő 14 hónap befizetéseinek ilyetén hozama egy üzleti terv esetén a legoptimistább változat).
Ami a befektetési portfóliók kezelését illeti, a helyzet a következő:
A járulékokat 2007 óta egységesen az APEH-nek utalják a munkáltatók, az pedig a pénztáraknak, ezzel jelentősen csökkentve a pénztárak költségét. (Hozzáteszem a pénztárak rendkívül és aránytalanul drágán működnek, az elmúlt 10 év gyatra teljesítményét pedig sem a válság, sem a szabályozás nem indokolja, viszont rendkívül visszariasztó, és valóban kell az optimizmus, hogy az ember hite és tagsága meg ne inogjon.) A beérkező járulékokat a pénztárak függő portfóliókba helyezik el, a befizetők azonosítása nélkül, azaz a portfóliók felosztása sincs kapcsolatban a befizetőkkel (bár az összetétel megegyezik a klasszikus - és egyelőre hozamkerülő - portfóliókéval). A függő portfóliókból csak a későbbi azonosítás után kerül át a tőke(maradvány) egyedi csomagokba (további költséget generálva), a módszer pedig eddig legalábbis nyereséget nem eredményezett a tagoknál (veszteséget már igen).
A 2001-es argentín válság külön történet, aminek a diktatúra-demokrácia politológiai felosztáshoz nem sok köze van, annál több például a mexikói válsághoz.
A nyugdíjbiztosítás - egyébként évek óta húzódó - reformját azonban nem szabad elválasztani a népesedés- és vállalkozáspolitikától, ez utóbbi kettő ráncbaszedése a feltétele annak, hogy egyáltalán legyen jó megoldás rá, sem az állami, se a magán, sem a vegyes biztosítás nem képes ellensúlyozni a fogyatkozó aktív lakosság, és a munkanélküliség eredményezte csődöt. Ha mondjuk valamilyen csoda folytán, bár a gazdaság tovább roggyan, a dolgozók tovább fogynak, de sikerülne olyan magánbiztosítást élvezni, amelynek köszönhetően - elvben - tisztes nyugdíjat kapna az ember, nem érne semmit, a rendkívül magasra növő fogyasztási adók, az egészségügyi ellátás egekbe szökő költségei miatt a fűtetlen lakásban didergő, alultáplált nyugdíjasokat az első influenzajárvány orvos és gyógyszer nélkül vinné el - a sötétben.