Kevés gyakorlati képzést kapnak az informatikusok

SZTE-n erre való a kooperatív képzés.

De jobban belegondolva, nem is feltétlen hiányzik az, hogy a tanároknak komolyabban bele kelljen folynia a gyakorlati képzésbe. A legtöbb tanár elméleti szakember, és a gyakorlati dolgokban le van maradva (ami természetes dolog). Emiatt vagy ezer éves technológiákat fognak oktatni, vagy nagyon pontatlanul tudják leadni az új technológiákról szóló információkat (mivel kevés tapasztalatuk van vele).

A cég ahol dolgozok, tart kurzust az egyetemen, és nekünk is sok energia naprakész tudást adni a hallgatóknak (eleve foglalkozunk vele heti 20-40 órát + még egy hétvége, mire összeszedem kellő pontossággal az információkat, és felkészülök a témakörből).

Nálunk (SZTE) gyakorlatilag nincs gyakorlati része a képzésnek.

Na, akkor ezt most így első kézből cáfolni szeretném, nagyon kérlek, hogy ilyet ne terjessz. Igen is van, mindazonáltal tényleg van elég sok probléma:

A Yorirou által említett dolog eléggé fontos, azaz a jelenleg oktató tanárok jó része elméleti szakember, és minden tiszteletem ellenére azt kell mondanom, hogy óvjon az ég attól, hogy gyakorlati képzést tartsanak tömegesen (abban viszont biztos vagyok, hogy nem egy - egyébként lesajnált - tanár kisujjában van egy-két olyan régi gyakorlati trükk, amit a mai gyakorlatvezetők jó része egyáltalán nem ismer)

Szerintem a szegedi informatikában nagyon érvényesül az a hatás, hogy egy klasszikusan, évtizedek alatt kialakított rendszert próbáltak meg a bolognai folyamat mentén, divatos módon átalakítani, mégpedig úgy, hogy minél kevesebb konfliktussal járjon. Értsd: nagyrészt ugyanazokra az emberekre van építve a mai B.Sc. oktatás, akik teljesen máshoz voltak hozzászokva. Nyilvánvaló, hogy hosszú évek alatt berögződött dolgok akkor sem változtathatóak meg egy csapásra emberekben, ha esetleg az OM, illetve egyéb illetékesek úgy gondolják. Véleményem szerint nagyon jól működtethető lenne egy bolognai szemléletű képzés, ahol a B.Sc. ad egy megfelelő mennyiségű gyakorlati képzést, valamint egy olyan elméleti alapot, amire építve lehet menni M.Sc. képzésre igény esetén. Ehhez viszont sokmindent át kellene alakítani, mert vannak ugyan változások, de korántsem elegendő.

Azon emberek nagy része, akik a gyakorlatokat tartják, a következő kategóriákba sorolhatók: (1) demonstrátor, akik elég széles skálán mozognak motivációs szempontból (zseton, pofa, kihívás, stb.), (2) Ph.D. hallgatók, akiknek legtöbb esetben a hátuk kellős közepére nem hiányzik a gyakorlattartás, de muszáj (aztán persze itt is vannak kategóriák a lelkiismeretesség terén), (3) további egyetemi alkalmazottak (tanársegédek, adjunktusok, stb.), akik sok esetben tényleg inkább elméleti szakemberek. Namármost, ha jól megnézzük, ezek közül az emberek közül a lehető legkevesebbnek van olyan végzettsége, ami alátámasztja, hogy ő tanítson, mert semmilyen pedagógiai jellegű képzést nem kapott. Az a tény pedig, hogy valaki esetleg eszméletlen jó szakember, egyáltalán nem korrelál azzal, hogy mennyire tud oktatni.

Negyedik, és egyben utolsó gondolatom ide, hogy amíg a hallgatóság arcán olyan nagy mértékű közöny látható bármiféle értelmes és hasznos dologgal kapcsolatban, amilyen a valóságban látható, addig nem sok minden motiválja a gyakorlatot tartó embereket sem arra, hogy jó minőségű órákat tartsanak. Itt már rögtön hallom (és mellesleg osztom is) azt a véleményt, hogy "az óraadó feladata, hogy érdekes órát tartson, ami a hallgatókat leköti", de amikor az ember tömegesen találkozik olyan hallgatókkal, akiknek az égvilágon semmi keresnivalójuk az adott szakon (és igazán ők sem szeretnek ott lenni), akkor nehéz érdekes órát tartani.

+1

:(