Nem kívánom senkinek a halálát, és nem önsajnálatból írtam, hanem azért, mert tényleg azt kívánom, hogy az élet mérje rá a számára legsúlyosabb büntetést, amit csak lehet. Az élet, nem pedig a halál.
Gondolj bele, tőlünk ezt vitt el, máshonnan mást, sok-sok ember életének egy-egy apró darabkáját eltulajdonítva, kizárólag a dolgok anyagi oldalát nézi, abból él, és talán fel sem fogja, hogy az elvitt érték nem az, amit tárgyként, pénzzé tehető dologként elvitt. A kisebbik lányom első nyara fényképeken. Egy része megvan, egy jelentős része már az enyészeté -- az emlékek csak bennünk, bennem élnek, hiszen én álltam a kamera mögött, én láttam, fogtam meg azokat a soha vissza nem térő apró pillanatokat, amit már sem a nagyszüleinek, sem másnak nem tudunk megmutatni, nem tudunk vele örömöt szerezni, mert egy humanoid ellopta.
És hogy hova vezet az utam? Egyre inkább arrafelé, hogy el innen, el ebből a becstelen, harácsoló, értékek nélküli posványból, amit Magyarországnak hívnak. El onnan, ahol a becsületes ember semmire sem jut, a becstelenek, az irigyek, semmittevők, élősködők, nagyhangúak jutnak előre.
Csak egy dolog tart itt minket: a szüleink. A szüleink, hiszen nekik csak mi vagyunk, senki más, nekünk kell őket segíteni, ha szükséges, nekünk kell mellettük lenni, ha kell... Nekünk kell valamit visszaadni nekik abból, amit születésünk óta kaptunk tőlük. Mert nekik mi vagyunk a legfontosabbak, mi négyen, a párom, a két lányunk és én.