Tudod, az a helyzet, hogy az ilyen humanoidokkal szemben semmi, de semmi emberi érzésem nincs, nem volt, és nem is lesz. Volt olyan kollégám, akiről tudtuk, hogy súlyos beteg a pici babájuk, és szinte csak a csoda mentheti meg. Az irodában anno felvettük egymás telefonját, (mert nem volt mobil, meg hívószámkijelzés vagy hasonlók) és azon a napon is ezt tettem, amikor a felesége hívta, hogy a gyerekük meghalt. Nem tudtam elmondani neki, csak annyit, hogy a feleségedet hívd fel, bár így utólag tudom, hogy ebből mindent megértett, mindent tudott. Azt, ahogy a telefonbeszélgetésük után ott ült az asztalánál, kezeire támasztott fejjel, lélekben teljesen összetörve, azt soha az életben nem felejtem el; tudom, hogy az életben ennél nagyobb csapás, kín avagy büntetés egy szülőt nem érhet.
A besurranó tolvajnak ennek tudatában kívántam azt, amit, és igen, ezeket a humanoidokat (embernek, de még görénynek, patkánynak vagy bármilyen életre való teremtménynek nem nevezhető) nem tudnám semmiért sajnálni.