Kedves bolond, nem azonnal adja fel az ember. Minden csoportnak megvan a maga dinamikája, lelki élete, története, a kezdeti felíveléstől a csúcsokon át a lankadásig, kimerülésig, vagy éppen a csaknem töretlen, egészséges módon hullámhegyes-völgyes lelkesedésig.
Van, ahol azonnal lendületben vagyunk, azonnal ráérzünk egymásra, és kitartunk mindvégig (holtomiglan-holtodiglan :), olyan ez néha, mint valami házasság :) ), és van, ahol az első órától kezdve elutasításban van részed, és tökmindegy, mivel próbálkozol, olyan a csoport szellemisége, a résztvevők "véletlen" összetétele folytán, hogy reménytelen a dolog, ennek ellenére csinálod, csak nem akkora erőbedobással. Esetleg átveszed a pökhendi, nyegle stílust.
Nem tudom, te mivel-kikkel foglalkozol, irigylésre méltó dolgokat írsz, de tudod, nem mindenkinek végtelen a hátországa, vagy nem mindenki érzi folyamatosan az elhivatottságot.
Én most úgy érzem, hogy nekem ezen a pályán befellegzett, nincs előrehaladási lehetőség, és ezt nem a szamárlétrán való feljebbjutásra értem, hanem a szellemi-lelki-módszertani részre. Mellesleg igen, elismerésre is vágyik az ember, a tudása és a tapasztalata elismerésére, és amikor azt látja, hogy hiába tud többet, hiába csinálja jobban, mint néhány kollégája, mégsem kap még egy hátbaveregetést sem, viszont a főnökség futtatja azokat a tanárokat, akikről gyerekek-szülők tudják, hogy nem készül az óráira, elfelejt bemenni dolgozatot íratni, szadizza a gyerekeket, stb., nem részletezem, akkor belátja, hogy nincs itt keresnivalója.
Nekem itt a kör bezárult, és bízom benne, hogy hamarosan máshol, mással fogom keresni a kenyeremet. Sehol nincs előírva, hogy egész életedben ugyanabból a munkából kell megélned. :)