Sajnos én viszonyom az ehető dolgokkal alapvetően destruktív, mert még az akácvirágot is felzabálom, ha elég alacsonyan van. :-)
Anno voltak tyúkjaink, csórikáim amíg tojtak, addig éltek, utána fazék. Utoljára a kakas ment el. Na, ez azért egy kínos érzés volt, mert hát nyilván szerettem őket, mindegyiknek volt neve, nem vagyok szívtelen ember. Ez a gondolat egy kicsit elrontotta az ízüket, úgyhogy míg ettem, próbáltam nem gondolni rá. Mert az eszemmel meg tudom, hogy eleve ezért voltak, nem plüssállatnak, hanem haszonállatnak, amit a végén nem az erdőszélén temetnek el, hanem a konyhában. Az menyire beteg viszony, hogy az ember megeszi azt, akit amúgy szeretett életében?
Amit a boltból veszek, annak legalább nem tudom a nevét, így nincs lelkiismeret furdalásom, hogy miattam öltek meg valakit. És nem valamit, mert én alapvetően nem tartom az állatokat tárgynak, mindegyiknek saját személyisége van, úgyhogy valaki, és nem valami. De ettől még nem leszek sem sötétzöld, sem vegán.
Az egyedüli dolog ebben a témában amire tényleg be tudok rágni, a pazarlás. Ha azért hal meg egy csirke/disznó/kutya (tudod, a kína "cirke") hogy megegyem, az oké. De kidobni egy életet az számomra nem fogadható el. A saját fiamat lebaszom olykor, mert finnyás, képes kidobni a pizza szélét. Pedig az itteni pizza széle teljesen jó, pláne frissen, oda is kikenik a szószt, csak szalámi nem jut már rá.
Kevés dolog tud felbaszni, de az étel pazarlás az igen. Fura, mert amúgy tényleg nem vagyok egy gurmand, koleszos koromban sokat ettem vízforralóban kifőzött száraztésztát hol ketchuppal, hol csípős piros arannyal, mert a kajapénzt inkább másra költöttem.