Az elvi problémára hívtam fel a figyelmet. Természetesen eleve szinuszos jelalakot feltételeztem.
Most abba az apróságba nem is akarok belemenni, hogy ha van egy szinkron generátorod - olyan igazi, aminek tengelye van, hovatovább 220 MW-os és 259 MVA-es, 15.75 kV a névleges vonali feszültsége, és 9.5 kA a névleges fázisárama, de ez csak egy példa -, akkor a gerjesztésének változásával - ugye ez a kapocsfeszültséget változtatná üresjárásban - a meddőteljesítményt tudod szabályozni, tehát azt, hogy a gép mennyire legyen kapacitív, a nyomatékkal, tehát a gőzturbinára küldött gőzzel pedig a hatásos teljesítményt. Persze a meddő szabályozhatósága szigetüzemben értelmetlen, mert akkor a terhelés határozná meg, itt mindig egy kis impedanciájú, végtelen hálózatot kell feltételezni, amelyre táplálunk.
Az eredeti vitánk arról szólt, hogy elég rossz megközelítés azt mondani, hogy az inverter egy olyan feszültségforrás, amelynek a feszültsége magasabb a hálózat feszültségénél. Mondjuk inkább azt, hogy a feszültséget a hálózat határozza meg - azért beképzelt dolog azt gondolni, hogy majd kb. fél Európa hálózati feszültségét az én tetőmön lévő napelemek határozzák meg -, s mi ezzel szinkronban táplálunk a rendszerbe áramot. Nyilván úgy, hogy minden időpillanatra a p(t) = u(t) * i(t) pozitív vagy nulla legyen. Persze jó volna alapharmonikuson, szinuszos táplálást alkalmazni.
Amiről te beszélsz, hogy egyfelől nekem van egy feszültségforrásom nulla belső impedanciával, meg van egy végtelen hálózatom, elvileg nulla, gyakorlatilag igen kis belső impedanciával, majd ezeket összekötjük, azt kapacitív huroknak nevezzük, s ez egy túlhatározott probléma. Épp, mint a négylábú asztal, amikor is a síkot három pont határozza meg. Egyetlen esetben teljesülhet a huroktörvény, ha a két feszültség azonos, de ekkor nem tudjuk a nullával való osztás miatt, hogy mekkora áram fog folyni. Ha viszont van különbség a feszültségek között, az zárlat, ott elméletileg végtelen áram folyik, a gyakorlatban meg semmi sem szupravezető.