Amit írsz a váltásokról egy ideális világban lehet hogy így van, és ha te ezt tudatosan meg tudod tenni, az nagyon jó. Csak épp nem veszi figyelembe a magyar valóságot :)
Hadd szúrjak be ide egy részletet Jókaitól:
A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjúra.
– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden jó és rossz tulajdonságával. Te még nem is születtél, mikor én már vele együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt, arra a bécsiek csúfondáros elnevezése megfelel; ahol nem hívnak másképp, mint „der alte Rákóczi”. Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz; nagy lánggal fellobban; hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az őrnagyságig, siet quietálni, s megy haza a szülővárosába szenátornak; ha kereskedő, s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesúrrá lenni, s otthagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának, s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválasszák. Minden csizmadia azon végzi, hogy szőlőt vesz, s vincellér lesz. A színész kap rajta, ha iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik színésznek. Még a tudományos férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historikus filológiai problémákkal vesződik, s amely professzor tíz esztendeig preparálta a filozófiát, a tizenegyedikben a fizika kathedráját foglalja el. Csokonai, a híres poéta, harminc éves korában dohánytermesztővé lett, s te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy, bizonyosan mint piktor halsz meg.
(És mégis mozog a föld)