Ennek elég kevés köze van a válsághoz és a világjárványhoz.
A rendszerváltozáskor és utána itt a kelet európai blokkban elég kilátástalan volt a helyzet, mégis majd az összes normális tesztoszteron szintű kamasznak és fiatalnak a csajozáson járt az agya. Akinek volt egy kis melója az azon pörgött, hogy honnan szerez valami levedlett 20-30 éves roncsot és aztán bele az éjszakába. A 2000-es években, a jobb lakótelepi lakások 3 millió körül mentek, ami abban az időszakban a 30000-es nettó fizetésből ugyanolyan elérhetetlenek vltak, mint a mai 300000-es fizetésekkel a 30 millás lakások.
Amik változtak azok az igényszintek és küzdési hajlandóság. Aki csajozott a 90-es években, annak ismerős a diszkók világa, vonaton, buszon, strandon ismerkedés. Akkoriban, még a kurvázáshoz is legalább egy Expresszt vagy egy Magyar Bazárt kellett venni és lutrira felhívni az ott lévő telefonszámokat, esetleg a kollégáktól pár bejáratott telefonszámot begyűjteni. De még a sima pornóhoz is újságos, téka, haver kellett.
Ma mindez két kattintásnyira, emberi interakciók nélkül, készen van. Akinek kellően alacsony az igényszintje, kellően motiválatlan, hogy a kicsi pszichéje karcos legyen egy visszautasítástól, annak a streaming nagyon is jó pótszer. És a lustaság, kényszerek hiánya, nagy úr.
A saját lakás, egy üres kifogás. Több melósgeneráció nőtt fel albérletben, különféle szállásokon. Én speciel, egy, eredetileg irodaépületnek készült, faházba születtem, amit faterom munkahelye munkásszállásként adott ki. Itt nem társadalmi egyenlőtlenségek vannak, hanem hibás értékszemlélet, ahol az anyagi javak vannak előtérbe tolva. Magyarán nem a kölök a fontos, hanem a kocsi, a kecó, önmegvalósítás, a villantás kifelé.