Ezt egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni, hogy aki nem beteg, nem fázik, és nem éhes, annak nincs joga rosszul érezni magát.
No, majd kapsz a fejedre másoktól a materialista véleményed miatt! :) Én úgy mondanám, joga bárkinek van panaszkodni, de sokszor előfordulhat, hogy nem, vagy még nem lehet segíteni a legtöbb problémán, mert ez sajnos egy ilyen világ.
Ami az elme nyitottságát illeti, ez túl szubjektív ahhoz, hogysem vizsgálni lehessen (hogyan kvantifikálható például egy "elme" "nyitottsága", és hogyan hasonlítható össze két elme nyitottsága?). Az önszuggesztió csak nagyon korlátozott körülmények között alkalmazható, ezért én jelenleg a "gyakorlatilag hasznavehetetlen" kategóriába sorolom ezeket a technikákat, ugyanarra a polcra téve, ahová a homeopatikus "gyógyszerek" és egyéb placebók valók. Ha valakinél esetleg tényleg működik egy ilyen módszer, az az illető abban a helyzetben valószínűleg jól járt, de ezt a képességét nem lehet hatékonyan megosztani másokkal, máskülönben mindenki ezeket használná.
A megváltók útmutatása érdekes dolog, ami több alapvető kérdést is felvet. Hogyan dönthető el például, hogy egy illető, aki (esetleg saját bevallása szerint is) megváltóként mutat utat, csakugyan olyasmit javasol, ami "jó", vagy hogy ez inkább "visszaélés"?
Aki meg egy hit nevében bánt valakit, az egy szót sem értett ez egészből.
Egy idevágó kézenfekvő példa az iszlám, amely szerint bizonyos embereket szó szerint meg kell gyilkolni, míg mások szó szerint alsóbbrendűként létezhetnek csak. Én azt mondom, ez az egyik legocsmányabb, leggonoszabb ideológia, amit az ember mostanáig kitalált magának -- míg az iszlám hívei a legkomolyabban gondolják, hogy ez a legfelsőbb világuraló lény parancsa, amelynek köteles mindenki engedelmeskedni, sőt, szerintük ez a legerkölcsösebb, amit tehetnek. Kinek van hát igaza: nekik vagy nekem? Netán mindenkinek? Vagy senkinek? Ki érti "igazából", és ki az, aki egy szót sem értett az egészből?
Muszlim szempontból a kalifátus, az iszlám térhódítása pozitív, nemes fejlődés, míg az én szempontomból ekvivalens egy rákos daganat burjánzásával. Az iszlámnál maradva, az öngyilkos merénylővé válás garancia a mennyországba jutáshoz, míg ebben a többi muszlim csakis reménykedhet, de biztos benne nem lehet (az pedig, hogy egy ilyen öngyilkos merénylő "közbenjárhat" a rokonai kedvező túlvilági elbírálása érdekében, megmagyarázza, miért érez büszkeséget a merénylő rokonsága). Ezt lehet úgy is magyarázni, hogy az isteni akarat teljesül egy sikeres terrorcselekménynél, de bizarr módon mégiscsak látszik a torz, végletesen önös érdek is.
Szóval, csak mert létezik eszme, izmus, ami értelmet adhat a magukkal mit kezdeni nem tudó embereknek, egyáltalán nem jelenti, hogy ez "jó" lenne. Persze azt kell eldönteni, mi az, hogy "jó"... Csakhogy mikor kell erre a kérdésre válaszolni, és elég-e egyszer válaszolni? Előfordulhat, hogy egy adott dolgot először talán ellenszenvesnek tartunk, majd kicsit később elkezd tetszeni, aztán rajongójává válunk, majd váratlanul, újabb információk megismerésével rádöbbenünk, hogy csúnyán átvertek minket (vagy mi önmagunkat), és mégiscsak a kezdeti ellenszenvnek volt igaza... Erre én kizárólag azt a megoldást látom, hogy az ember mindig vállalja a felelősséget a saját döntéseiért, és folyamatosan készen kell állnia arra, hogy gyökeresen átértékeljen mindent és bármit, ha szükséges. Rossz döntések meghozásához nincs szükség "istenekre", és jól dönteni isteni sugallatok ellenére is lehet. Az ördög a részletekben van. :)