Mindkét ázsiai vezető a saját országán belül elég komoly belső hatalmi harcokon van túl.
Amikor Kim Jong Il meghalt, volt hirtelen úgy 5-10 ember, aki olyan helyzetben volt, hogy meg tudja puccsolni Kim Jong Un-t, vagy legalábbis valami megkerülhetetlen hatalmi pozícióból - pl a hadsereg éléről - tudjon "bábáskodni" felette. Ezek ráadásul részben a saját családján belüli emberek voltak - vagyis meg lett volna még a formális legitimációjuk is a hatalomátvételhez. Ennek a felszámolását látta a világ, amikor a brutális tisztogatásokról jöttek hírek.
Kínában pedig az elmúlt ~20 évben folyamatos volt az elmozdulás az egyszemélyi hatalomtól az elosztottabb, bizottsági (tanácsi) jellegű hatalmi struktúra felé. Hszi Csin Pingnek ezt sikerült teljesen visszafordítania mindössze pár év alatt. Nyilván nem nyilvánosság előtt zajlott, ezért nehéz megítélni de sejthető, hogy nem egyszerű hatalmi harcok mehettek a háttérben.
A fentiek közül egyik sem a konvencionális diplomácia és nyugati demokráciák szokványos szabályozott keretei között zajlott - ha szabad ilyen eufemizmussal élnem. Trump viszont eddig csak ilyen közegben mozgott. Jellemzően pont ő szokott az lenni, aki felrúgja a konvenciókat amikor éppen jónak látja, és feltételezi, hogy ilyen taktikával bármikor irányítani tudja a tárgyalás menetét.
---
Régóta vágyok én, az androidok mezonkincsére már!