Az emberi lét mélységeibe csak kevesen ereszkedhettek le.
2 évig voltam polgári szolgálatos, ebből a maradék bő egy esztendőt haldokló öregeink ápolásával töltöttem.
Eleinte sokrétű feladatot kaptunk. Egy valamikori óvodának idősek szociális otthonává történő átalakításánál kezdtük segédmunkásként, nagyon sok volt a trógermunka.
Jómagam rajzolóként megtanultam mély utcai árkokat ásni, "művészkezeimmel" 10 kg-os kalapáccsal betont törni, a törmeléket munkavédelmi kesztyű nélkül elcipelni és lebetonozni. Keverő nélkül lapáttal sódert-cementet-vizet összeforgatni és járdát létrehozni belőle.
Amikor az udvaron álltunk sorstársaimmal, akkor életemben először láttam egy hozzátartozói által az intézménybe kísért hatalmas termetű, de megtört idős embert szívet tépően zokogni, mint egy kicsiny gyermeket. Agyvérzést kapott korábban, alig bírt járni s amíg bőgött, addig szájából ezüst patakként tört elő a nyál és egyre alább nyújtózkodott, végül a hosszú fonál lefolyt a földre.
Később az építkezési, talajforgatási és kertészeti munkák után a felfekvés rémével küszködő, rothadásszagú, halódó embereket kellett gondozgatni, megfordítgatni, kötéseket cserélni. Nem tudom, hogy ki látott és hallott már embereket két öklömnyi lyukakkal a medencéjében avagy kiálló csontsarokkal, gyomorforgatóan émelyítő bűz kavargása közepette jajgatni?
Még voltak ketreces ágyak, ahová valakinek az anyukáját vagy apukáját zárták be, mert elcsalinkázhatott volna. A kis öregek ketrecbe zárt vadállatokként kuporogtak cellájuk közepén, sötét éjszakáikon megragadták a rabság hálóját és csak rázták-rázták, kíméletlenül megrengetve a szenvtelen teret, az elfásult nővérek könyörtelen némaságát megtörő akarattal.
Öregeink néma sikolyát elnyelik a falak, csendben emésztődnek fel a már senkinek nem kellő édesapák és édesanyák. Vajon reánk milyen sors vár majd?