Még erre azért kukkants rá:
http://index.hu/kultur/korrektor/avval/
Idézem:
"2.
Erősen tanácsolnám mindenkinek, aki „új” nyelvi jelenséget vél felbukkanni, látogasson el a Nyelvtudományi Intézet webjére, és böngéssze kicsit a Magyar Történeti Korpuszt. Másfél ezer avval-t és evvel-t fog találni, mindjárt egy csomót az 1700-as évekből (Faludi, Dugonits stb.). „Mostanában terjed...”
Most nézzük, hogy tényleg muszáj-e a -val, -vel v-jének hasonulnia az ez, az z-jéhez. Legelőször a verstan jutott eszembe, amikor egy kedves ismerős megállított a folyosón az avval-lal. Hogy a régi magyar időmértékes versekben az a határozott névelő hosszú, kétmorás szótag. Merthogy az az mutató névmásból lett (valamikor az ómagyar korban, a 15. századra alakult ki rendesen, de ez most mellékszál). És „megnyújtja” a szókezdő mássalhangzót. Skandáljunk csak Csokonait:
„S a buta rézdobokon fabotok repedeztetik a bőrt”
Ebből bizony úgy lesz épkézláb hexamteter, hogy abbuta rézdobokon fabotok repedeztetik abbőrt. Tátiti tátiti tátiti tátiti tátiti tátá. (Azt azért tegyük hozzá, már Ráday Gedeon poetica licentiának – költői szabadságnak – minősítette az a névelő rövid, egymorás értelmezését – a hosszú mellett).
Arany kézzel-lábbal tiltakozott az a ki (szül. az ki) vonatkozó névmás egy szóba írása ellen. Mert úgy ejtette: akki.
Ez az egész verstanozás csak kéjteli eltekergés volt egyébként. Mindenki, aki megütközik az avval-ban a „visszafelé” hasonuláson, ugyan, kezdje el ragozni az az, ez névmást:
abba, ebbe, abban, abból, ahhoz, akként, annak, annál, arra, arról, attól,
sőt, képezheti is: abbeli, effajta, ekkora, afféle.
Vagyis az ez, az z-je hasonul, keményen, vastagon. Miért pont a -val, -vel v-jéhez ne hasonulna? Hasonul is. Aztán hol a z a keményebb legény, hol a v. Akár mondhatnánk azt is, hogy az avval, evvel a „normális”, az azzal, ezzel „rendhagyó”."