Egy példával kezdem, hogy érthető legyen az ideálom.
Szülőként elég nehéz megtanulni az „elengedni, mégis ott lenni” párost. Főként az elengedni nehéz. Látni, hogy a gyermekeid másként csinálják, és tudod, hogy az rossz. Nehéz szülőként megállni, hogy ne avatkozz bele – sokan nem is tudják megállni, innen a magyar anyós-kultúra –, ha a nyilvánvalóan jó példát nem követik. Lustának tűnnek, pimasznak, hovatovább hálátlannak.
Ugyanez a másik oldalról is elég bosszantó, hiszen állandóan a nyakadon vannak, semmi sem jó, amit csinálsz és mindenbe beleavatkoznak. Megcsinálják a dolgokat helyetted, és azt hiszik, egy kis segítség után jogot formálhatnak a beleavatkozásra is.
A generációs ellentétek a világ változásával kumulálódnak. Ma már nem tudnak olvasni, nem szoktak olvasni, nem is akarnak olvasni, mert a társadalmunk – és bizony így a HUP is sokszor – azt sugallja, mindent az öledbe kapsz. Hozzá vannak szokva, és tényleg. A Google-val, az internettel nem mindent az ölükbe kapnak? Aki beletanul az informatikai angolba és konyítani kezd a számítástechnikához, nem mindent megtehet a gépével? A mai tizenévesek már egy kenyérpirítóra is linuxot tudnak rakni, ami bluetooth-on képes szinkronizálni az Androidos telefon címjegyzékét. És ehhez csak kellő mennyiségű szabadidő szükséges. (Ha nekem is lenne annyi a család és a munka mellet, ami persze édes teher, biztosan óriási fejlődésen mennék át egyetlen év alatt. De este 11-től 02-ig édeskevés.)
Hogy "had kérdezzen a gyerek, hisz úgy tanul"? Pontosítanám saját magam. Haladni kell a korral, mert a mai kor ilyen. Meg kell tanulni ebből építkezni és észrevétlenül terelgetni. A szülő ne beleavatkozzon. Csak legyen ott, amikor szükség van rá. Hálás gyermeket kap ajándékul, aki még példaképül is választja. Talán még olvasni is megszeret az a kölök! – Ez az én mottóm.