Pedig ebben van valami igazság. A különféle szabványügyi szervezetekben egy új szabvány előkészítésében résztvevő cégeknek mindig szokása volt a saját fejlesztéseiket - amelyek a szabvány előkészítéssel párhuzamosan végeztek - belenyomni a szabványba. Így versenyelőnyre tehettek szert a többiekkel szemben, akik a szabvány szövegében találkoztak először az adott funkció leírásával, vagy legalábbis utólag kaptak észbe, hogy az adott funkciót is implementálniuk kell. (Példa lehet erre talán a POSIX szabványok - lásd az egymást folyamatosan fúró Unix-os cégek a 80-as években, vagy akár a 90-es évek html szabványai - lásd MS kontra Netscape hadakozások a html körül.)
Ennek a szabványnak is csak azért kellett 6000 oldalasnak lennie, hogy összetett feladat legyen maradéktalanul implementálni. És amíg a potenciális versenytársak - kevés van belőlük és azokon is rajta tartja a szemét a Microsoft (lásd pl. Novell vagy Corel) - a szabványnak megfelelő szoftver implementálásával vannak elfoglalva (ha egyáltalán nekifognak), addig sincs erőforrásuk semmilyen innovációra.
Azért lássuk be, erre a szabványra kizárólag a Microsoftnak volt szüksége. Mostantól bizonyíthatja a kormányzati megrendelők számára, hogy az Office csomagja megfelel valamilyen nemzetközi szabványnak, így ez nem lehet komoly érv az elutasítására. Volt pénze rá - meg vastag bőr a képén -, hát szabvány lett. Nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó eset a történelemben.
init();