A regényírást mint olyat, úgy tűnik a mozgókép teljesen megölte. Az írók nagy része úgy érzi, muszáj olvasóját kézen fogva vezetni a tájképek és érzelmek rengetegében, különben szerencsétlenek elvesznek. Vagy talán az író fél, hogy elveszik? Hiszen tudja, hogy az egész valójában egy rossz síkon történik, papíron a mozgókép helyett. Mindaz ami valaha lehetséges volt az írás formájában, forgatókönyvvé silányodott egy soha sem létezett film számára. A belső világa a mozgatott karaktereknek törvényszerűen muszáj, hogy valamiféle látható formát öltsön, hiszen a filmen nem jeleníthető meg másképpen. Még csak nem is arról van szó, hogy nem gondolkodnának, hanem hogy gondolataik folyamatos metanarratívát igényelnek, a belső idő mint olyan számukra nem létezhet. Hiszen a regénynek mennie kell, haladnia kell. Kérem az olvasót, hogy adja fel a valóságtól elvárt motívumokat ahhoz, hogy szembenézhessen a valóságnál sokkal valóságosabb valóságommal filmregényem lapjain. Nevezhetnénk a modern regényeket felesleges nulladik lépésnek is a történet és a mozgókép közötti úton. És a legszomorúbb az egészben, hogy aki ráeszmél erre, és újra felfedezi az írás lehetőségeit, már rögtön maga a művész. Pedig felismerhetnénk őket annak is, amik - régészeknek, akiknek sok esetben egyetlen pozitív tulajdonsága, hogy újra kézbe vették múltunk eszközeit.