Tényleg elkövettem egy baromságot, amikor másfél mondatban megpróbáltam leírni egy hangteret minden frekvencián.
A "szobád rengeteg pontján", ja persze! Abból indultam ki, hogy a "szokásos" hallgatási pont a hangszóró távolság >=2x-ese. Meg a lakószoba alatt a kis proli agyammal <<117 négyzetméterre gondoltam, nem úgy, mitha megnézed ebben a cikkben a 3. képet. Szerintem a 9x13-as lakószoba nem túl gyakori. Viszont az egyes kiemelések ellenére vannak szépen jóval halkabb részek is. A következő képen a "456 mért frekvencia" átlaga is azt mutatja, hogy bizony rengeteg frekvencia tartózkodik az átlag szint alatt, akár 20-30dB mélységben. Hiába a reflexíó meg a szuperpozíció, no meg nem utolsó sorban az energiamegmaradás. Ebben a szép nagy szobában nem lehetne kijelölni az ideális hallgatáshoz megfelelő helyet. Tényleg van olyan pont, ahol egyes frekvenciák erősödnek, de rengeteg pontra elmondható, hogy a szoba vágja a mélyet.
És elérkeztünk megint arra a pontra, amikor az általad vélt állításomnak mondasz ellent. "a husz bit nem fogja feljavitani a mesterszalag snr-jet." - pedig semmi ilyesmit még csak nem is gondoltam. Mutatok egy példát a való világból a jel/zajra. Mintadarabunk Lehotka Gábor: J.S. Bach Orgonaművek, Qualiton LPX 1238 (1976). Gondolom akkoriban még a stúdiómagnók sem voltak annyira táltosak. Ha egy új lemezre rárakod a hangszedőt, akkor a következőt hallod:
- az LP alapanyag zaja
- utána befut a szalag - annak a zaja
- elindul a levegő az orgonában - annak a suhogása, ami a hangszer "tartozéka"
- (rossz esetben az egy fordulattal később következő zene előrehallása, ha a lakklemez galvanizálás előtt sokáig állt)
- megszólal az orgona
Az egymás után következő zajok szépen elfedik az előzőt, nem beszélve a zenéről, ami lényegesen hangosabb a zajoknál. Kérdés, hogy egy rock felvétel jel/zaj javítással mit nyernénk? Másrészt a 20 bites felvételt agyba-főbe zajszűrhetnéd, ha megéri.
Ne becsüld le a scifi írókat, mert egyik-másik egészen jó ötleteket fogalmazott meg!
A novellában egy fémszálat tartalmazó fonalat csévélnek újra az asszonyok. A meós (aki egyben a gyilkos is) mágnófej szerű detektorral vizsgálja a fémszál folytonosságát. Az áramkort visszafelé kapcsolva balszerencséejére rögzíti a bizonyítékul szolgáló beszélgetést. A nyomozók megtalálják azt a fonalat, de magnóval lejátszva nem fogyasztható a felvétel. Ekkor felfigyelnek a szomszéd szobában a titkárnőnek diktáló hangjaira. Ott is csak a hangsúlyos részletek hallatszanak át, kivétel ha a gépelés zaja festi alá, mert akkor a diktáló hangja érthetővé válik. A fonálon rögzített felvételhez háttérzajként egy szobaventillátor zaját keverik és értelmezhető lesz a felvétel. A szerző bizonyára olvasott a zajmodulációról és a fül fiziológiájáról, amiután ezt a történetet kitalálta. (Biztosan jobban értette a ditheringet mint én. :-D) Hát nem tiszta hifi audió? ;)