A globalizáció egyben stabilizátor is volt, nehéz jó szívvel belerúgni abba, akitől a kaját vagy a lélegeztető géped áramát kapod. Ennek most épp a masszív, nagysebességű felbomlását látjuk, márpedig akkor elkezdődik az enyém-tiéd, és mivel még a nagyok sem önellátóak mindenből, vagy elfogadja mindenki hogy vége a pazarlós jó minőségű életnek, vagy megpróbálja más kárára pótolni a kiesett erőforrásokat. Aktuális témák: kinek van tiszta vize (Izrael vs Gáza, Kína vs Tibet, Afrika egyik fele vs másik fele), kinél van ritka földfém (Kína + Afrika kínai gazdasági kapcsolatokkal vs mindenki más), kinél van elég, a globális felmelegedés után is működő nagy termőterület (Grönland-Dánia, Oroszország vs kb. mindenki más), kinek van még halászható vize (ezen már most hirig megy a nemzetközi vizeken).
Az ember vagy felismeri, hogy globális problémára csak globális megoldás van, vagy "megoldódik magától". A két szélsőségesen más állapot közötti tranziens időszak biztosan rossz bármely végállapothoz szokott lénynek, és emiatt felgyorsul a helyezkedés, alkalmazkodás, amíg be nem áll az új egyensúlyi helyzet.
Stabilnak tűnő állapot mellett is látszott hogy nem tart örökké a természet változásai miatt, de talán generációkban számolhattunk volna. A háború iszonyatos mód gyorsítja a tartalékok felélését, így pillanatok alatt kerül elő stratégiailag fontos erőforrásból hiány, azt pedig első lépésben az erősebb kutya magához húzza. Ha a többiek hagyják, akkor ez addig húzható, amíg nincs olyan erőforrásból hiány, ami hirtelen tömegeket képes mozgósítani - kaja, víz. Azért a legpacifistább is felkel.
Azt azért már talán kinézem az emberiségből, hogy simán hatalomvágy miatt maximum helyi háborúk lesznek, esetleg proxy.