Általános ötletekre gondoltam, hátha. Nem vagyok nagyon elkeseredve, hiszen ötletem van. Amit most csinálok az az, hogy exponenciális átlagolással - az egyre régebbi eredmények szép lassan a múlt homályába vesznek, egyre kisebb súllyal szerepelnek - képezek egy bázisvonalat arról, hogy eddig mekkora árammel kellett fűteni a célhőmérséklet eléréséhez. Ezen bázishoz képest lefelé és felfelé képezek egy margót, amelyen belül kószálhat az integrátor. Az integrátor viszonylag gyors - azért nem nagyon -, az aktuális változásokra érdemben tud reagálni. Viszont a margón kívülre nem tud elszédelegni. Ebben az a jó, hogy nem fordulhat elő, hogy túl messziről kell visszajönnie, s akkor esetleg akkor is tolja be a hőt, amikor már nem kellene. Ezt persze csak akkor csinálom, ha a hibajel abszolútértéke egy adott határon belül van. Nagy hibajelnél nem finomkodik, felszabadítom a margókat, aztán tolja neki, ami a csövön kifér.
A másik gondolatom az, hogy sima PI-szabályozónál megállítom az integrátor további növelését - vagy csökkentését - akkor, ha a beavatkozó szerv elérte a telítést, a korlátait. Azért, mert ha telített, a nagyobb integrátorból kijövő értékkel jobban már nem fog fűteni, viszont szívás, mert amikor megfordul a hibajel előjele, az integrátorban nem az a szám lesz, ami a hőntartáshoz szükséges, hanem egy őrült bagy érték, ami ekkor kezd el csökkenni. Csak amíg jön le az integrátor az égből, addig továbbra is fűtünk, holott a mért érték magasabb, mint a referenciánk. És akkor még a holtidőről nem is beszéltem.
Nagyjából ilyen szintű ötletekre vágytam. Amikor nyitottam a témát, kicsit szélmalomharcnak tűnt, de időközben sokat tisztult ez a mérések által. Szerencsére az áramot és a hőmérsékletet is tudom mérni, oszcillogrammot valós időben tudok rajzolni, így látom, mi történik.