"Azt meg külön sajnálom ha a hosszú pedagógiai pályafutás ilyen tanács adására ösztönöz (azaz, bele se fogj nem érdemes)"
Először is én úgy gondolom, hogy ha igaz az, amit a topic indítója önmagáról(!) leírt, akkor én a lehető legjobb tanácsot adtam neki. Megkíméltem attól, hogy elinduljon egy olyan úton, amely számára sehova nem vezet. Ahogy orvosnak is tudnia kell hagyni meghalni egy beteget, vagy közölni vele, hogy csak hónapjai vannak hátra, a pedagógus se attól jó, hogy függetlenül a gyerek képességeitől csak bátorítja, hogy "igen Pistike, innen szép nyerni". Legalábbis szerintem.
Kiegészítésképpen elmesélnék egy igaz történetet a saját praxisomból, a legjellemzőbbet azok közül, amelyek alapján az általad kifogásolt tanácsot mertem adni.
Egy általam tartott UNIX tárgy vizsgáján mindenki kapott valamilyen gyakorlati feladatot is. Egy shellszkriptet kellett megírni. A pontos feladatra már nem emlékszem, de az adott esetben egyszerűen két for ciklust kellett egymásba ágyazni és kész. Kb. olyan volt, mint hogy írassuk ki a számokat 100-ig, tízesével sorokba rendezve őket, szóval semmi komoly. Az egyik srácnak láthatólag nagyon nem ment a dolog. Már mindenki levizsgázott, ő még mindig a gép előtt ült.
A következőket tettem:
1. Elmentem ebédelni, hogy nyugodtan dolgozhasson. Jó hosszan ebédeltem.
Semmi.
2. Megengedtem neki, hogy használja a saját jegyzeteit.
Semmi.
3. Megengedtem neki, hogy a teremben levő 5 másik emberrel beszélgessen (ők már levizsgáztak) és azt kérdezzen tőlük, amit csak akar. Az egyetlen feltétel az volt, hogy nem írhatják meg helyette a programot.
És még így is semmi!
Ez az ember a "kar kiváló hallgatója" megtisztelő címet viselte, és ha nem tévedek, a végén kitüntetéses oklevelet kapott, egyszóval bárminek lehetett nevezni, csak butának nem.
Nem erre született.