"Megkockáztatom, hogy a Beatles-re akkor is emlékezni fognak, amikor a legtöbb 20. századi klasszikus zeneszerző már csak lábjegyzet lesz a zenetörténetben."
Mozart 250 éve tartja töretlen népszerűségét. A Beatles mondjuk 50. Mégis mire alapozod ezt az állításodat? Én elég nagy könnyűzene-rajgonó vagyok, de sokkal szívesebben hallgatok Dvorakot, Chopint, Verdit, mint Lennont (nem azért, mert nem szeretem).
Szerk.: Bocsi, csak a "20. századi" maradt ki az olvasásból. :(
"Amúgy vegyük például a progresszív metált: irgalmatlanul pontos, virtuóz műfaj: kizárólag kiművelt zenészek játsszák, klasszikus képzettséggel. Mégis kevés benne a maradandó alkotás."
Kevés maradandó? Hogy döntöd el valamiről, hogy maradandó-e, ha alig pár éves? Amúgy is: a szélsőséges gondolkodás a művészetben igen ritkán érik be a saját idejében. Szerintem egy Pain Of Salvation, Age Of Silence, Winds, Porcupine Tree, vagy akár Devin Townsend értelmezése sokkal könnyebb lesz a 10-20 év múlva az akkori zenei környezetben (nem ezért is hívják progresszívnak?), így talán populárisabb is lesz, ha addig el nem felejtik őket (amennyiben rajtam múlik, nem így lesz). De azért van pár banda, aki így is megfogta a jóisten lábát (Dream Theater, akik azért régen tudták még remek zenét is csinálni, vagy a Tool...). Ha össze kéne számolnom, hogy a fentebb említett zenekarok közül bármelyik több slágert adott-e (nekem!), mint mondjuk akár a Beatles: hát az a helyzet, hogy nagyon is. Lehet valami attól maradandó, hogy egyszerűek, fülbemászóak a dallamai (Négy évszak, Bolero, Let it be).
Amennyire én látom: a zene mindig pont attól változik (fejlődik, esetenként degenerálódik), hogy feszegetjük a határait. És ez helyén is van így.