Peking Express #8 – Városnézés (Országos népi országgyűlés, Kínai Nemzeti Múzeum, Mennyei Béke Kapubástyája, Arany Folyóhíd)

A téren tovább haladva balra az Országos népi országgyűlés (Renmin Dahuitang) és jobbra a Kínai Nemzeti Múzeum (Renmin Yingxiong Jinianbei) hatalmas épülete látszódik. Ezekbe bár nem tértem be, de hatalmasnak tűnnek. Talán majd még megszemlézem közelebbről. Miután kibámészkodtam (és kivásároltam) magam továbbra is Északnak vettem az útirányt. Aluljárón lehet átjutni a komplexumot keresztbe átszelő Dongchang'an Jie úron.A hatalmas Mennyei Béke Kapubástyája (Tian'ammen) bejáratán az Arany Folyóhídakon lehet bejutni. Úgy tűnik a sok párhuzamos építésű híd nagyon közkedvelt erre.

Áthaladva rajta egy nagyobb téren, sok bolt, túristát vezetni kívánó ember (egész jó angolsággal, valamint mindenki tudja Hungary fővárosát) és egyéb közvetlen árus. Alkudozni próbáltam, de nem hagyták magukat, így eláltam a vélteli lehetőségtől, még ha akkora már jobban erőltették a dolgot. Valaki művészeti portékát ajánlott ingyenes megtekinthetőséggel – saját bevallása szerint a saját munkái is eladásra kívánva. Melinda és Tímea ismerőseim történeteit hallva, tudom, hogy ezt nem kell feltétlenül elhinni, még akkor sem, ha az eladó művészeti iskolába jár. A megtekintés ingyenes, és közben is gyakorolhattam, hogy miképpen kell a angolul beszélő kínait megérteni. A környezethez képest kiemelkedően jól beszélt angolul. Miután meggyőztem, hogy az itteni áruk ára nekem magas, akár 1500 Jüanért is voltak portékák, úgy döntöttem lelépek.

Mivel nem éppen korán indultam (nyolckor) és sok idő elment a nézelődéssel, arra gondoltam 4 óra nekem kevés, hogy a az egész Tiltott Várost (Gu Gong) megnézzem, így ez a mai 3. napra maradt. Bár a jegyvételi lehetőség még megvolt és láttam is a Tiltott Város Déli Kapuját (Wu Men) végül balra tértem be a Zhongshan Gongyuan parkba. Érdekes módon a parkba 2 Jüan volt a belépbő, de nem bántam meg, mert a park csodálatos, nyugodt és nagyon kínai. Már a szó jó értelmében véve. Így aztán ott töltöttem el a napomat. Nagyon jó volt. Sokat fényképeztem és itt volt az, hogy leszólítottak, hogy fényképezkedjek a helyiekkel. Meg persze voltak ifjoncok, akik franciára váltották a fényképezőgépük nyelvét, így elzárva magukat a berendezés használatától. Mondjuk ők váltig a memóriakártya megtelt feliratot mutogatták, azt hittem azzal van a gondjuk, mire rájöttem, hogy mégsem. Volt itt kis tó, eldugott házak, kisebb dombok, sziklák, széles parkok, és mindenhol csend és nyugalom. Útközben megnéztem a park névadójának – Sun Jat-Sen (Zhongshan) kiállítását is. Valami nagy kommunista vezér lehetett, akit a nép mélyen szívébe zárt. Legalábbis ez jött le a dologból a kiállításból. Azt hiszem ide 5 Jüan volt a belépő. Aztán volt még egy virág kiállítás is, de az nem ment annyira élmény számba, de a 130 Forintot azért megérte.

A Tiltott város körülölelő vizesároknak melletti parknak volt egy érdekessége. Mikor érkeztem, és ezen keresztül mentem, nem volt ott csak pár lézengő. Hazafelé tartva (úgy 5 órakor) viszont elözönlötték a népek. Minden ott ülnél egy, két papír volt amelyre mintha név, dátum, magasság volt rávésve – és némelyiken fénykép is volt. Nem tudtam mire vélni ezt, de senki nem tudott angolul, így nem derül majd ki számomra, úgy hiszem. Mindenesetre nagyon nem vették jó néven, hogy fényképezek, és mivel mindenki szomorú volt, arra jutottam, hogy talán ez valami halálhír rovat lehetne Magyarországon, csak itt éppen élőben. Visszafelé vettem az útirányt, tele pozitív gondolatokkal. Úgy tűnik, hogy ez látszott is, mert többen rám akartak sózni valami. Míg nem egy három fős társaság szólított meg, érdeklődött, hogy honna jövök, hova tartok, meg ilyenek. Azt mondják ők is utazók. Így aztán – mivel egyedül voltam, csatlakoztam hozzájuk. Ők csak Kínából érkeztek, nem is voltak még Kínán kívül, de érdeklődve hallgatták a történetemet.

A két ember villamos és automatizálási mérnök volt és az asszony pediglen szerkesztője egy autóalkatrészekkel foglalkozó lapnak. Az később derült ki, hogy az az utóbbi két ember házastársak úgy fél éve. Szóval így beültünk teázni, négyesben és végül úgy éreztem nem vagyok teljesen egyedül. Nagyon jót beszélgettem velük, végre valakik akik tudnak angolul. Aztán mentünk vacsorázni is, de az kissé furcsára sikerült. A Peking déli részében egy új vásárlóutca épült az Olimpia tiszteletére – a régi épületeket felújították és újakat is építettek mellé. Nem tudom mitől, de egy jó pár üzlet – talán az Olimpia elmúltával – teljesen üresen állt, így igazi szellemváros kinézete volt. A keresztutcákban viszont pezsgett az élet. Mindenhol tömeg, mindenhol eladók, éttermek. Itt ültünk be egy jobbnak kinéző helyre. Mondjuk én evés előtt egyből kezet akartam mosni – sajnos ez itt egyáltalán nem általános, így a helység állapota sem volt 21. századi, de még 19. századi sem.

A fő részre – az ebédlőre – szerencsére nem lehet panaszom, ott még az étkészlet is fóliázva étkezett. Újdonsült ismerőseimmel megbeszéltem, hogy mit is együnk és ők voltak kedvesek rendelni. Ettünk-ittunk, a rizs mellé kisütött disznó húst hagymával és édeskés mártásban, tofut hasonlóan elkészítve. Volt itt még valami párolt, finomra szeletelt zöldség. Mindről készítettem fotót, de sajnos a gépem úgy tűnik végül mégsem készített használható képeket a fenti akkumulátor anomáliák okán. Az étkezés amúgy fenséges volt, egy panaszom nem lehet. De a meglepetés, ami nem éppen pozitív volt, árnyalta a képet. Újdonsült ismerőseim közölték, hogy nincsen több pénzük és ha jól éreztem magamat velük akkor ugyanmár fizessem ki a számlát. Picit ez szíven ütött, no nem a 400 Jüan, bár az sem kevés, hanem ez miért pont itt, így derül ki. Végül aztán megharmadoltuk a költségeket, mert annyi pénzük azért volt. Szóval így aztán kissé keserű szájízzel, de nem haragban váltak el útjaink.

Amúgy sok érdekes témáról esett szó a beszélgetés során, kiderült, hogy ők nagyon hálásak Maonak, nem lehet Kínában jó mérnöki állást kapni, meg hogy már több helyen voltak és érdemes lenne nekem is bejárni. Meg is hívtak a településükre ahol élnek, de lássuk be erre igen kicsi az esély, hogy a 10 napban ott előforduljak, aztán pedig még kisebb.
Jó késő volt mire elindultam, már-már 10 óra. A metróval majdnem eljutottam Xizhimen, de egy megállóval előtte kiállt a forgalomból. A következő metró bő 6 perc múlva jött.

Kijőve a megállóból, sikerült megtudnom a 651-as busz indulásának helyét. Az A kijárón kijőve, a 14 vonal (HÉV-szerűség) felé igyekezve kell kijönni a felszínre és jobbra tartva jobbra fordulni a második utcán. Itt az építkezés mellett alig sejthető, hogy itt 60 méter múlva buszmegálló lesz. Az úttesten, kerékpárosok, autók, buszok mellet kell gyalogolni, nem tűnt egy életbiztosításnak. A biztonság kedvéért megkérdeztem pár fiatalt, de kb. az ötödik értett angolul, és helyeselt, hogy jó irányba tartok. Sőt kedvesen a busz érkezésekor oda is szalad hozzám, hogy erre a buszra kell majd felszállnom.

Amúgy a buszmegállók sorozatában történő várakozást úgy lehet jól csinálni, hogy az ember jóval hátrább áll meg – hátrelépve, vagy a szervízút túloldalán, így látja a melyik busz érkezik, hol áll meg és ennek tudtában villámgyorsan fel kell venni az ajtó közeli pozíciót. Ugyanis a sorban néha 4-6 busz is áll és néha nem a megállóban nyitnak ajtót. Nyilván a menterend nagyon köti őket, ezt tudhatjuk a Bus Driver című programból is. Az ellenőrök továbbra sem beszélik Shakespeare nyelvét, így nem tudtam segítséget kérni – s egy megállóval később a Friendship Hotelt elhagyva tudtam csak leszállni. Ez a hotel amúgy éjszaka szépen ki van világítva és sejthető, hogy egy szép, modern szálloda.

Szóval ezek után láttam a napló megírásának, majd mentem át az Internezető helyre. Felmásoltam a telefonomra az irományom, elmentettem számos formátumban, majd egy mini USB kábel kíséretében átbandukoltam az Internet kávézőba (Nirvana Fitness&Spa). Befizettem a 20 Jüant, majd feltöltöttem az aktuális Blog-bejegyzésemet és jó néhány képet is. 1,5 óra netezés végén végül visszamentem a pulthoz (semmi angol nyelvű kommunikáció) és visszakaptam 13 Jüant. Így úgy tűnik 2 óra kerül 10 Jüanba. Érdekes módon az USB kábelt lobogtatva a srác egyből rájött, hogy azt a gépre dugnám és készségesen kitermelt egy gépet (csak hátul volt USB) – a zárt kulccsal lezárt külső házból, tartóból, hogy abba dugjam a kábelemet. Miután minden fontosat elintéztem távozta, majd hazaérve aludtam is mint a bunda.

Folytatás: Peking Express #9