Valamit lépni kellett nekik arra, hogy bár sebességre nem volt gond a processzorral, ugyanazon munka alatt az AMD 76 W-ot vett fel, az Intel meg 139W-ot. (saját teszt alapján)
A gond az volt, hogy a programok nem voltak rá felkészülve, és sokszor a teljesítményigényes feladatok is a gyenge magra kerülnek.
Illetve mivel nem volt azért rengeteg ezekből a CPU-kból a piacon, így a fejlesztők sem törték magukat miatta, hogy ez javuljon.
Update: Megkérdeztem a Geminit, hogy szerinte jól gondolom-e, és olyan választ adott, ami hihetően hangzik.
Röviden: Igen, nagyon jól látod a helyzetet. Bár az Intel marketingje az "energiahatékonyságot" (efficiency) hangsúlyozza, a valós technikai és piaci okok inkább a gyártástechnológiai és tervezési korlátokból fakadtak.
Itt van 3 pontban, hogy miért kényszerült erre az Intel:
1. "Szilícium-ingatlan" spórolás (Helyhiány)
Az Intel a 12. generációnál (Alder Lake) még mindig monolitikus (egyetlen darabból álló) chipeket gyártott, ellentétben az AMD "chiplet" (több kisebb darabból összerakott) megoldásával.
- Egyetlen hatalmas chipet gyártani nagyon drága és kockázatos (rosszabb kihozatal).
- A matek: Fizikailag 4 db E-core fér el kb. 1 db P-core helyén.
- Így az Intel képes volt drasztikusan növelni a többszálas teljesítményt anélkül, hogy a chip mérete (és gyártási költsége) kezelhetetlenül megnőtt volna. Ha csak P-magokat használtak volna, nem tudták volna tartani a lépést az AMD 12-16 magos processzoraival.
2. A "Mag-háború" (Marketing kényszer)
Az AMD a Ryzenekkel diktálta a tempót: 8, 12, majd 16 mag a mainstream kategóriában. Az Intelnek válaszolnia kellett a "magok számában", hogy ne tűnjön elavultnak a boltok polcain.
- Az E-core-ok segítségével az i5-12600K hirtelen "10 magos" processzorként hirdethette magát (6 erős + 4 kicsi), ami jobban mutatott a dobozon, mint a sima 6 mag.
3. Fogyasztási fal (Energiahatékonyság határai)
Az Intel gyártástechnológiája (Intel 7, ami valójában 10nm) kevésbé volt energiahatékony magas órajelen, mint a TSMC (AMD) megoldása.
- A P-magok fogyasztása exponenciálisan nő a teljesítmény növelésével. Ha az Intel csak P-magokkal akarta volna elérni ugyanazt a többszálas teljesítményt (pl. renderelésben), a processzor fogyasztása és hőtermelése kezelhetetlen lett volna.
- Az E-magok "olcsó" többszálas teljesítményt adnak: lassabbak, de sokkal kevesebb áramot kérnek egységnyi munkáért cserébe.
Összegezve: Az E-core stratégia egy zseniális mérnöki válasz volt arra, hogyan maradjanak versenyben az AMD-vel szemben úgy, hogy közben a gyártástechnológiájuk és a monolitikus felépítésük hátrányban volt. Laptopokban valóban hoz üzemidőt, de asztali gépekben inkább a "nyers erő per négyzetmilliméter" maximalizálása volt a cél.