Ma este voltam a Dürer kert-béli Kaukázus koncerten. Már egy pár alkalommal terveztem, hogy ismét megyek a koncertjükre, de ez valamiért mostanság mindig meghiúsult, sajnos. Ám ma, erőt és kedvet is éreztem magamban, hogy miután a szomszédasszonyomat karácsonyi ajándékkal – egy puzzle-lel – lepem meg még legyen energiám a fél tizenegykor kezdődő koncertre is. Mivel a közlekedéssel nem akartam sokat bíbelődni, tekintve hogy hazafelé jövet, ilyentájt óránként járnak az éjszakai járatok a Belváros-Hegyvidékfalva viszonylatban, inkább kocsiba szálltam. Annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Tapasztalnom kellet, hogy végre itt a tél, már ha a hideget nézzük. Talán egy kis enyhülés mellet még a hó is beköszönhet a nem túl távoli jövőben.
A koncert már tartott mikor odaértem, az élmény hasonlatos, mint amikor az diák elmegy az osztálytársaiból verbuválódott zenekar koncertjére. A számokat nagyjából kívülről vágja a nebuló, a terem tele van 12 vagy annál tapasztaltabb fiatalok népes hadával, szemre úgy háromszázzal. A szövegek továbbra is hol komolyak, elgondolkodtatóak, néha viccesek, de szerencsére a zene – bár nem túl komplex , de mégis igényes – jól kiszolgálja a szöveget. Az énekhang is ebben a kamaszkorra jellemző hangszínben mutatkozik – máshogy nem. Csipetnyi trágárság, ami – bár engem zavarni szokott – itt még a pont elmegy kategóriába tartozik... A legtöbb nóta szövege és nótája okán is szerethető, kedves – vagy mindenesetre nekem tetszik. Néhány azonban számomra már túlontúl leegyszerűsített.
A ez első pár sornyi ember kívülről vágja az összes számot és akár az elsőkoncertséget is befüllentik. A színpadon látványos alkoholfogyasztás, a számok közti átvezető szövegek – érzésem szerint – mert egy ilyen komoly zenekarnál persze hogy ilyen is kell jelleget mutat.
Mindent összevetve megint egy Kaukázus koncert, megint jól éreztem magam.