Fejezet 11. A remote-boot folyamat áttekintése

Elso nekifutásra próbáljuk meg áttekinteni a hálózati boot-olás folyamatát nagy vonalakban, hogy utána az egyes apróbb részletek is érthetové váljanak.

Adott tehát egy nagyobb kapacitású, nagy merevlemezzel rendelkezo Linux szerver (a továbbiakban boot szerver) és egy winchester nélküli munkaállomás. A munkaállomás bekapcsolásakor - boot EPROM-ból vagy floppyról - elindul egy egyszerû betölto program. A program eloször is megprobálja megkeresni a hálózati csatoló eszközt és annak hardware címét.

A következo feladat, hogy felépüljön valamilyen hálózati kapcsolat a kliens és a szerver között. Ehhez - mivel a kommunikáció IP alapú lesz - minimálisan a kommunikációban résztvevo gépek IP címére van szükség. Szükséges tehát, hogy a kliens megtudja, milyen IP címet kell használnia. Ehhez a betölto program a BOOTP protokollt használja: a munkaállomás szétküld egy kérést a hálózaton, hogy valaki azonosítsa ot a hardware címe alapján. Ezt a kérést a boot szerver is megkapja, majd a /etc/bootptab konfigurációs állomány alapján megpróbálja azonosítani a munkaállomást. Ha talál megfelelo bejegyzést, akkor visszakuldi a hozzá tartozó adatokat a kliensnek.

Ezek után már nincs akadálya a két gép közötti fájl átvitelnek, melyre a betöltoprogram a TFTP[1] protokollt használja. Ennek segítségével eloször egy egyszerû konfigurációs állomány kerül letöltésre, mely tartalmazza a kernel fájl nevét és helyét a könyvtárszerkezetben. Ennek alapján megtörténhet a kernel letöltése is.

A betöltoprogram ezután átadja a vezérlést a letöltött kernelnek. A kernel - mint ahogy azt korábban a betöltoprogram is tette - megpróbálja megtudni a hálózati csatolójához tartozó IP címet. Ezt vagy a már korábban említett BOOTP protokoll, vagy az egyszerûbb, de hasonló elven mûködo RARP[2] protokoll segítségével valósítja meg. A szükséges adatok megszerzése után a kernel NFS[3] -en keresztül csatolja a root (és esetleg a többi) fájlrendszert és a rendszer ezzel fel is állt.