Brian élete

MOTTÓ:

Figyelj! Végülis mit veszíthetsz? A semmibõl jöttél,
A semmibe mész. Mit veszítettél? Semmit.

(Monty Python)

MÉG EGY MOTTÓ:
Fel a fejjel, Te hülye!
(Ezt is õk...)

   Vége  felé  közeledett az éjszaka. Az égen még ragyogtak a csillagok, de
kelet felõl már lassan derengeni kezdett a hajnal. A múló sötétségbõl három
utazó alakja bontakozott ki, akik egymás mögött haladva igyekeztek gyorsabb
mozgásra ösztökélni tevéiket. Szemüket az égre függesztették. Nyilvánvalóan
azt  a  többinél  jóval  nagyobb  és  fényesebb  csillagot követték, amely,
mintegy  nekik  mutatva  az  utat,  haladt az égen. Relatíve marha gyorsan.
Történetünk   elindítói   -   nevezzük   &õket   Menyhártnak,  Gáspárnak  és
Boldizsárnak - már jó ideje úton voltak. A jövendölés szerint addig kellett
követniük a csillagot, amíg az meg nem áll valahol, és egyértelmûen meg nem
mutatja  a  Megváltó  világrajövetelének  helyét. Ha jól meggondoljuk, ez a
fajta  közlékenység  igencsak  szép  egy  csillagtól,  különösen  egy olyan
korban,   amikor   történetünk   színhelyén   -  Júdeában,  Jeruzsálemben -
ötpercenként  lépett  az  ismeretlenség  homályából a rivaldafénybe egy-egy
megváltó-jelölt.  És  akkor,  éppen  akkor, amikor Gáspár úgy döntött, hogy
mégsem  fog  hányni, bár az biztos, hogy ezt a himbálózást a tevén soha nem
fogja  megszokni,  és Menyhárt azon morfondírozott, hogyha ezzel a dologgal
végeznek,  most  már  tényleg  el  kell  mennie  fogorvoshoz,  és Boldizsár
3507-edszer  átkozta  el  azt  a pillanatot, amikor ebben a rohadt melegben
felvette  azt  az  aranylemezkékbõl készített, sõt mellközépig érõ maszkot,
amit a nejétõl kapott a házassági évfordulójukra, mondom akkor, éppen akkor
észrevették,  hogy a csillag megállt. Egy Betlehem nevû városkához érkeztek
éppen.  Nem  volt  könnyû  a  tevékkel lavírozni a szûk sikátorokban, végül
mégis   úgy   tûnt,  elérték  útjuk  végcélját.  A  csillag  pont  fölöttük
helyezkedett  el.  Hosszú  útjuk során sok mindenre gondoltak már, de, hogy
éppen  ez  lesz  AZ  A HELY, arra soha. Egy istálló elõtt álltak. Odabent a
félhomályban,  a  jászol elõtt egy asszonyforma személy ült egy fejõszéken,
és  aludt.  Olcsó  anyagból  készült,  egyszerû szabású, de piszkos ruháján
meg-megállt   a  bizonytalanul  pislákoló  mécses  fénye.  Menyhárt  halkan
megköszörülte a torkát.
 - Jáhááj! - kiáltotta a felriadó asszonyforma, és leesett a fejõszékrõl.
Elvégre Boldizsár úgy nézett ki a maszkjában, mint egy két lábon járó
bankbetét.
 - Kik vagytok? - kezdett kászálódni a nõforma.
 - A három napkeleti bölcs.
 - Mííí???
 - A három napkeleti bölcs.
Az asszony gyanakodott.
 - Akkor meg mit akartok itt egy tehénistálló körül hajnali kettõkor?
Szerintem ez nem valami bölcs dolog.
 - Asztrológusok vagyunk - magyarázkodott Gáspár, Boldizsár pedig
jelentõségteljesen hozzátette:
 - A fényes Napkeletrõl jöttünk.
 - Ez valami jópofa poén? - Kérdezte az asszony. Ronda, rikácsoló hangja
volt, és nem fukarkodott a hangerõvel. Menyhárt hangja viszont megtelt
áhítattal.
 - Dicsõíteni jöttünk a kisdedet.
 - Hódolatunkat kell kifejeznünk - pontosított Boldizsár.
 - Hódolat?! Részegek vagytok! Pfuj, undorító! - kiáltotta a felháborodottt
delnõ (forma), és elkezdte õket taszigálni. - Kifelé, gyerünk kifel&eacutte;!
Bepofátlankodtok ilyen süket szöveggel! Adok én nektek csillagjóslást!
Kifelé!
Gáspár kérlelõre fogta.
 - Ne-ne! Látnunk kell õt!
 - Másnak a kölykét dicsõítsétek! Tûnés!
 - Csillag vezérelt minket - próbálkozott Boldizsár a maszkja mögül.
 - Szerintem inkább egy pálinkásüveg. Kifelé!
 - Nem! - makacskodott Boldizsár. - Ajándékokat hoz... - Kifelé! - ...tunk.
 - Aranyat, tömjént, mirhát - segített neki Menyhárt. Az asszony azonnal
hangot váltott.
 - Miért nem ezzel kezdtétek? Ott van bent. - szabadkozva tessékelte õket
befelé. - Elnézést kérek a nagy kupi miatt.
A három napkeleti bölcs elérzékenyülve állt meg a jászol elõtt, az asszony
mögöttük maradt.
 - Egyébként mi az a mirha? - kérdezte.
Menyhárt, le nem véve szemét a jászol tartalmáról, válaszolt neki.
 - Egy értékes balzsam.
Az asszony újra rikácsolni kezdett:
 - Balzsam! Miért hoztatok neki balzsamot? Megharaphatja!
 - Mi?
 - Az egy veszedelmes állat! Dobjátok a vályúba!
Hevesen tiltakoztak.
 - Nem, nem!
 - De bizony az! Nagy izéje is van - mutatott ágaskodó szarvakat az ujjaival
az asszony.
 - Ez egy krém - magyarázta Gáspár. A matróna kezdett elbizonytalanodni.
 - Létezik egy balzsam nevû állat. Vagy ezt csak álmodtam? Szóval ti
asztrológusok vagytok? - mutatott a jászolban fekvõ gyerekre.
 - Hm? - nem értették.
 - Milyen jegyben született?
 - Kecskebak - válaszolta Gáspár.
Az asszony nagyon megörült.
 - Ó! Kecskebak? És azok milyenek?
Gáspár azonban errõl nem adott felvilágosítást, ugyanis kezdett ideges lenni.
 - Ó! Hisz õ az lsten fia. A Megváltó! A zsidók királya - tódította
Boldizsár.
 - Mármint a kecskebak?
 - Õ... nem, nem, nem, nem! Csak õ.
Az asszony tudálékosan bólintott.
 - Ó! Mindjárt gondoltam. Különben sok lenne belõle.
A bölcsek egymás mellé térdeltek a jászol elé. - Milyen névre hallgat? -
kérdezték.
 - Ó, Brájen (írd: Brian) - válaszolta átszellemülten a büszke anya.
A vendégek kórusban kántálni kezdtek.
- Imádunk téged O'Bráe;jen, aki mindannyiunk ura vagy. Dicsõség néked Brájen
és a mi Urunknak, lstenünknek. Ámen.
Az asszony mögöttük toporgott.
 - Sokáig csináljátok még ezt?
 - Mit?
 - A dicsõítést.
 - Nem-nem - szabadkoztak a bölcsek, elvégre alig pár hétig kellett a
sivatagban tevegelniük ezért a tizennégy másodpercért - és elkezdtek
hátrálni kifelé.
Az anya kitessékelte õket, miközben gondosan begyûjtötte az ajándékokat.
 - Nos hát, ha megint erre jártok, kukkantsatok be. Huh! És nagyon kösz az
aranyat meg a tömjént. De a mirhából ne csináljatok problémát legközelebb!
Viszlát!
A csomagokkal egyensúlyozva visszatért a jászolhoz, és beszélni kezdett a
csecsemõhöz.
 - Milyen kedvesek voltak, nem? Tiszta lökött társaság! De azért nézd ezt
meg! - és felmutatott egy csomagot.
Abban a pillanatban felbukkant az ajtóban az egyik bölcs, az asszonyhoz
ugrott, kikapta a kezébõl az egyik csomagot és már iszkolt is kifelé.
Rögtön utána megjelent a másik és a harmadik is.
 - Hé! - kiáltotta az anya - Add vissza! Ez az enyém! Ez a Megváltótok
tulajdona!
Boldizsár egy pillanatra visszafordult, és a földre lökte az asszonyt,
aztán sietett a többiek után.
Odakint megálltak egy pillanatra a bejárat elõtt. A szomszédos istálló
ajtaján át földöntúli fény áradt feléjük, és halkan szólt a szférák zenéje.
Mögülük hirtelen gyereksírás hallatszott, aztán a számukra immár
felejthetetlen rikácsoló hang. - Kuss legyen! Végül egy anyai pofon
csattanása...



                             Júdea Kr.u. 33-ban

                             [SZOMBAT DÉLUTÁN]

                             (Uzsonnaidõ körül)

   A táj tökéletesen sivár volt. Homok, néhány száraz kóró az elszórtan
heverõ kisebb-nagyobb kövek tövében. Ma úgy mondanánk: bibliai. Csak
itt-ott törte meg az egyhangúságot egy-egy kisebb dombra vezetõ emelkedõ.
Az egyik ilyenen emberek hosszú sora kígyózott felfelé sietve. Mindenki
igyekezett jó helyet találni, közel a dombtetõrõl szónokoló férfihoz, mert
távolabb - mikrofon híján - már alig lehetett hallani valamit.
A szónok középtermetû, sovány férfi volt, ruhája zsákszerû, földig érõ,
haja hosszú, keskeny arcát rövidre vágott gyér szakáll keretezte, szemébõl
különös fény áradt. Már egy ideje beszélt az egyre gyarapodó tömeghez.
 - Boldogok a lélekben szegények - mondta -, mert övék a mennyek országa.
Boldogok a szomorúak, mert majd megvigasztalják õket. Boldogok a szelídek,
mert... mert majd övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az
igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok a tisztaszívûek, mert
meglátják az Istent.
Jó távol, ahová már csak hangfoszlányok jutottak el, ha úgy fordult a
szél, és a tömeg is ritkulni látszott, kis csapat állt. Egy fekete
leplekbe burkolózott asszony, fején is lepellel, mellette egy harmincas
éveinek elején járó sovány fiatalember fehérszürke egyszerû vászonruhában,
fején sábeszdeklivel, kicsit arrébb három férfi két nõ társaságában,
látszott, hogy jobb körökbõl valók, s végül, féloldalt mögöttük egy római
légionárius.
 - Hangosabban! - rikácsolta a fekete leples nõ.
 - Hallgass mama! - intette a mellette álló fiatalember.
 - Nem hallok egy szót sem - méltatlankodott az anyja.
 -.....boldogok a békesség.....
Az asszony legyintett és meg akart fordulni.
 - Na menjünk kövezni!
Nyilvánvalóan a kivégzésnek arra az azidõtájt oly divatos interaktív
formájára gondolt, amikor a tömeg addig dobálta az elítéltet, amíg az meg
nem halt, vagy amíg elfogyott a kõ.
 - Kövezni bármikor mehetünk - próbálta maradásra bírni a fia.
 - Na, gyere már, Brájen!
Az egyik mellettük álló jólöltözött úr odaszólt az asszonynak, miközben
idegességében megvakarta az orrát.
 - Befognád már végre!?
A mellette álló elegáns hölgy azonnal rászólt.
 - Ne piszkáld az orrod!
A szavaiból ítélve csak a felesége lehetett.
 - Nem piszkáltam, csak megvakartam.
 - Igenis piszkáltad az orrod, míg beszéltél azzal a hölggyel.
 - Dehogyis.
 - Hagyd már abba! Maradj nyugton! - torkolta le a nõ.

 - Nem zavar, hogy egy szót sem hallok az egészbõl? - szólt a nõre a
közelükben álló férfi. Hosszú pajeszt viselt. A nõ azonnal felvette a
harcot.
 - Milyen alapon beszélsz bele a családi életünkbe, mi? Én a férjemhez
beszélek!
 - Na ugye, hogy a felesége?
 - Akkor menj és beszélgess vele máshol! Egy árva mukkot sem hallok.
 - Ne gorombáskodj a feleségemmel!
 - Csak megkértem, hogy kussoljon, mert nem hallunk semmit a beszédébõl.
Nagyorrú!
 - Ide figyelj! Ne hívd a férjemet nagyorrúnak!
 - De hát nagy orra van.
Ekkor kapcsolódott a beszélgetésbe a harmadik férfi, aki eddig meredten
próbálta figyelni a szónokol.
 - Abbahagynád? Mit mondott?
 - Nem tudom, éppen a nagyorrúval beszéltem - válaszolta a pajeszos.
Egy pár méterrel elõrébb, tehát egy sokkal jobb helyen álló nézõ
hátrafordult.
 - Azt hiszem, azt mondta, boldogok a sajtkészítõk.
 - Miért emeli ki a sajtkészítõket? - kérdezte a harmadik férfi mellett álló
hölgy a napernyõje alól.
 - Nyilván nem szó szerint kell érteni - válaszolt a férfi -, ugyanúgy
vonatkozik bármely tejipari termék készítõire.
A pajeszos unatkozott. Gondolta, felpörgeti az eseményeket.
 - Látod, ha nem dumálsz, akkor hallottuk volna nagyorrú - fordult kedvesen
a jólöltözötthöz.
 - Héj! Ha még egyszer azt mondod, nagyorrú, szétverem a büdös pofádat!
A pajeszos nem ijedt meg.
 - Jó lesz, ha figyelsz - mondta-, lehet, hogy mindjárt az jön: boldogok a
nagyorrúak.
Brájen, aki mindvégig hallgatott, elérkezettnek látta az idõt, hogy
beavatkozzon.
 - Szállj le róla!
De a pajeszos harci kedvét ez nem vette el.
 - Na, te sem vagy piskóta, orrrmányos! Honnan jöttetek ti? Orrmányságból?
 - Még egy dobás, haver - kiabálta a jólöltözött - és szétrúgom a szaaros
seggedet!
 - Hogy beszélsz? - szólt rá a felesége - És ne piszkáld az orrodatt!
A férjben forrt a düh. Ez a hülyeség az orrával! Hogy ettõl nem tud
megszabadulni! Ráförmedt a feleségére.
 - Ha nem hagyod abba ezt, én szétverem a... fejét - bökött végül a paajeszos
felé.
Ekkor újra hátrafordult egy jólértesült nézõ.
 - Hallottátok? Boldogok a heringek.
 - A heringek? - kérdezte a harmadik férfi. Mindig akadnak hitetlenek, ugye.
 - Állítólag õk fogják örökölni a földet.
 - Hallotta valaki a nevét? - kérdezte körülnézve, és elõre mutatott a szónok
felé.
 - Te csak ne verj meg senkit! - intette a felesége a jólöltözöttet.
 - De igenis megverem, ha még egyszer nagyorrúnak hív!
 - Nagyorrú! - vigyorgott a pajeszos.
A jólöltözött alig tudta türtõztetni magát. Dühtõl fröcsögve fordult a
pajeszos felé.
 - Te!!! Na jó, én szóltam. égy vigyázz, én tényleg bemosok egyet ám!
 - Uuú! A szelídekrõl beszél - lelkendezett a felesége - Boldogok a
szelídek. Ez nagyon szép, nem? - Egészen elérzékenyült. - Nagyon örülök,
hogy kapnak valamit, mert nem könnyû nekik.
A pajeszos csak arra várt, hogy egy pillanatra teljes csend legyen.
 - Nézd! - fordult a jólöltözötthöz. - Én csak az igazat mondom, neked nagyon
nagy orrod van!
 - Te, én akkorát bevágok neked, hogy az orrod akkorára dagad, mint az egész
tested!
 - És neked ki vágott be? - kérdezte a pajeszos. Góliát nagybátyja?
 - Hû! Jó! Utoljára szólok...
A levegõ pattanásig feszült. A jólöltözött ökölbe szorította a jobbját,
érezte, ahogy az erõ az egész testébõl a jobb vállába költözik, és szinte
felforrósítja a karját. Csak arra a pillanatra koncentrált, amikor a
pajeszos majd újra megszólal. Feszítette a karját és koncentrált.
KONCENTRÁLT.
 - Nagyon sok a szöveg!
BUMM! Mire a jólöltözött rájött, hogy a napernyõs hölgyet ütötte le, már
kitört a tömegverekedés. Az anyja igyekezett arrébb húzni Brájent.
 - Gyere már! Menjünk kövezni!
 - Megyek - felelte Brájen, de aztán állva maradt.
Négy ember érkezett oda, ahol õk álltak, ebben a pillanatban. Három férfi
és egy nõ. Teljesen egyformán voltak öltözve, feketébe, mintha ezzel is
jelezni kívánták volna összetartozásukat. égy vágtak át a tömegen, hogy nem
néztek se jobbra, se balra. Mintha egy másik világból érkeztek volna. Nem
érdekelte õket sem a szónok, sem a nézõk, sem a verekedés, egymással
beszélgettek menet közben.
 - Nos, amennyire én tudom, a vallás éppen azokért van, akik anyagilag
érdekeltek voltak az elõzõ rendszerben.
 - Igen! És amit Jézus égbekiáltóan nem vesz figyelembe, hogy éppen a
szentek jelentik a problémát.
 - Igen. Abszolút így van. Bizony így van.
Közben a verekedés egyre kiterjedtebb lett. Egy koldus külsejû nézõ,
kihasználandó a lehetõséget, rávetette magát az elõbb leütött napernyõs
hölgyre, és míg a huzakodók támaszt keresõ lába alatt ide-oda gurult vele,
a kezével igyekezett minél több szép emléket begyûjteni az asszony
testének titkaiból.
 - Gyere már Brájen, különben megkövezik, mielõtt odaérünk! - nógatta a fiát
az anya, mert Brájen csak állt, és a távolodó fekete ruhások után bámult,
nem törõdve a többi érdekes látnivalóval.
 - Megyek - ocsúdott fel végre.
 - Nem akarok lemaradni - mondta az anyja, és elindultak.
A koldus éppen akkor kezdte a térdével szétfeszíteni a földön küzdõ asszony
combjait.
 - Gyere már! - kiáltott a pajeszos a római légionárius felé - Válaszd szét

õket! Még végül boldoggá teszi.
De Brájenék erre már nem figyeltek, bár lépteiket egy darabon még elkísérte
a távolodó csatazaj.
 - Ne fogdoss, te szatír!
 - Hát... ennyi ember elõtt...
 - Molesztálja a feleségemet!

   Hõseink igencsak igyekeztek, hogy idõben interaktiválhassák magukat, mert
a kivégzés kezdetének ideje vészesen közeledett. A végére odaérni meg,
ugye, már nem érdemes, hiszen az elítélt olyankor már fekszik, nem kunszt
eltalálni. Az eleje a jó, amikor még ugrál.
Az asszony a kezében lévõ álszakállt babrálta menet közben.
 - Utálom ezeket a szakállakat - mondta.
 - Nõk miért nem vehetnek részt a kövezésen mama?
 - Mert írva vagyon. Azért.
A vesztõhely felé közeledve egy ilyen eseményekre szakosodott bazársoron
haladtak át. Nagy volt a választék álszakállakból és kövekbõl.
Egy idõs asszony haladt el mellettük, hátul a két vállán keresztülvetve, és
a nyakával jól megtámasztva egy élettelennek tûnõ szamarat vitt. Lazán.
 - Szakállat, hölgyem? - kérdezte tõle az egyik árus széles mosollyal.
Az asszony nem állt meg, úgy válaszolt.
 - Jaj, nincs nekem idõm kövezésre, megint beteg szegény.
És elsietett vállán a szamárral. Brájenék akkor értek oda az árushoz.
 - Köveket, uram?
 - Nem kell nekem! Van ott épp elég elszórva a földön!
 - De nem ilyenek uram - kapta elõ a kollekció egyik szép darabját a
kereskedõ - Nézze meg, simítsa végig! Igazi mestermunka.
Brájen anyja ezen a téren valódi ínyenc volt.
 - Hm, hm - gondolkodott egy pillanatig - veszünk két hegyeset és egy nagy
lapost.
 - Kaphatok egy laposat mama? - kérdezte Brájen, és amikor az anyja szúrósan
nézett rá, zavartan helyesbített - Bocs! Papa...
 - Jól van akkor - döntött az asszony - két hegyes, két lapos és egy csomag
kavics.
 - Egy csomag kavics - ismételte az árus, és miközben eltette a pénzt, a jól
értesültek magabiztosságával hozzátette: - Jónak ígérkezik a mai program.
Helyi fiú.
 - Az jó! - örült meg Brájen anyja.
 - Jó szórakozást! - köszönt utánuk a kereskedõ.

   A kövezésre váró tömeg feszült csendben álldogált. Ez elég furcsa volt,
ugyanis a kövezésre váró tömeg gyakorlatilag kizárólag nõkbõl állt.
Gyakorlott szem persze hamar felfedezte volna a különbséget egy valódi
szakáll, és a hölgyek által viselt különbözõ árfekvésû, tehát különbözõ
minõségû álszakállak között, de a helyi elöljárónak, akinek a tiszte volt
az események irányítása, úgy látszott, nem tûnt fel semmi.
 - Gyerünk már! - kiáltott be lemélyített hangon az egyik amazon.
Két õr bevonszolta az elítéltet a tömeg elõtti üres térre. Kicsi,
töpörödött, õsz hajú apóka volt, egy szál ágyékkötõben. Az õrök szorosan
markolták a fogoly csuklóira erõsített karvastagságú láncok végét. Az
elöljáró kihúzta magát, felemelte a kezében tartott pergamentekercset és
fennhangon olvasni kezdte.
 - Gatt városának törvényes fia, Metiesz!
 - Igen - válaszolt az elítélt. Nem is volt nagyon szomorú így néhány
perccel a halála elõtt.
Az elöljáró folytatta.
 - A Vének Tanácsa szerint bûnösnek találtattál Urunk nevének kimondásában,
és ezért, mint istenkáromló, megkövezésre ítéltetsz!
Az elítélt most sem omlott össze.
 - Miért? - kiáltotta. - Ettem egy remek vacsorát, és azt mondtam az
asszonynak, hogy ez a laposhal még Jehovának is ízlene.
 - Istenkáromló! - üvöltötte az elöljáró. - megismételte!
A tömeg is megismételte, hogy "megismételte"
 - Hallottátok? - kérdezte a biztonság kedvéért a törvény képviselõje.
 - Igen, igen. Hallottuk - biztosította a tömeg egy-asszonyként. Az
elöljárónak mintha feltûnt volna valami. Gyanakodva kérdezte.
 - Nõk is vannak köztetek talán?
 - Nem, nem! Nincsenek! - így a tömeg.
 - Na jól van. Ezennel, törvényes jogaimnál fogva...
Abban a pillanatban valahonnan a tömegbõl kirepült egy kõ, és fejbetalálta
az elítéltet.
 - Au! Ne! - tiltakozott a fogoly. - Még nem is kezdõdött el!
Az elöljáró is igyekezett szigorúnak mutatkozni.
 - Mi ez? Ki volt az? Ki dobta ezt a követ? Gyerünk!
 - Ez a nõ - mutattak többen is a tettesre. - Izé, ez a férfi.
 - Bocs. Azt hittem, elkezdtük - szabadkozott az illetõ mély hangon.
Az elöljáró ítélete gyors volt:
 - Menj hátra! Mindig akad egy, igaz? Hol is tartottunk?
Az elítélt azonban közbeszólt.
 - Figyelj! Nem hiszem, hogy istenkáromlásnak számít, ha azt mondom, hogy
Jehova.
 - Megint! Megint! - zúgta a tömeg.
 - Ezzel csak magadat hozod rosszabb helyzetbe - intette az elöljáró.
 - Rosszabb helyzet? - replikázott a célpont - Hát lehetne még rosszabb?!?
Jehova! Jehova! - Még táncolt is hozzá.
A tömeg részérõl gyors kõzápor volt a válasz. - Figyelmeztetlek - harsogta
az elöljáró -, ha még egyszer kimondod, hogy Jehova...
Most õ is kapott egyet.
 - Állj! Ki volt az?... Gyerünk! Ki volt az?
A kõbirtokosok gyorsan arrébb húzódtak a tettestõl.
 - Te voltál?
 - Igen - válaszolt amaz - mivel azt mondtad, hogy Jehova.
Kõzápor.
 - Abbahagyni, abbahagyni - ugrált ide-oda az elöljáró. - Elég! Abbahagyni!
Végre csend lett, de azért mindenkinek volt kõ a jobb kezében, a
tehetõsebbeknek a balban is.
 - Figyeljetek! Senki nem kövez meg senkit, míg meg nem fújom ezt a sípot -
emelte fel a szóban forgó eszközt a megtestesült törvény - világos? Még,
ha - és ezt véssétek mélyen az agyatokba - még, ha azt is mondja, hogy
JEHOVA!
Sordobás! A tömeg azonnal dobott. Az elöljáró a földre bukott, próbálta
kicsire összehúzni magát. Sajnos pechje volt. Néhányan - nyilvánvalóan a
team munka hívei - egy több mázsás követ hoztak, és jó egynyolcvanról
ráejtették.
 - Szép dobás - jegyezte meg elismerõen valaki.
Az õrök rosszallóan ingatták a fejüket, az elítélt pedig eltûnt a
kavarodásban.

 - Nekem nagy orrom van, mama? - kérdezte Brájen. Már hazafelé tartottak.
 - Mindig a szexen jár az eszed!
 - Nem azon jár.
 - Állandóan azon jár. Reggel, délben, este. Tetszik ez a lányoknak? Mit
szólnak hozzá a lányok, nem túl nagy? Nem túl kicsi?
Földön kuporgó koldusok felé közeledtek. Elég nagy volt a gyalogos, illetve
a szamaragolós forgalom, így akadt dolga a sok rongyokba bugyolált
szerencsétlennek.
 - Alamizsnát! - emelgették kezüket vagy táljukat. - Alamizsnát! Alamizsnát a leprásnak!
Egy közöttük guggoló, de láthatóan makkegészséges ifjúnak is volt tálkája.
Épp egy szamárháton közlekedõ leendõ üzletfél felé nyújtotta.
 - Alamizsnát az ex-leprásnak!
De miután az továbbhaladt, odafordult a mellette ülõhöz. - Ezek a
szamártulajdonosok mind egyformák, sose változnak meg. Na - ugrott fel -,
itt egy balek.
Odadugta a tálat Brájen orra alá. - Egy tálentomot az ex-leprásnak!
 - Tûnj el! - rikácsolta Brájen anyja.
Namármost. Szakmai szempontból helytelen ilyenkor azonnal visszavonulni.
Ezt jó, ha tudja a kedves olvasó. Jöhetnek még nehezebb idõk is, ugye...
 - Egy tálentomot az öregnek! Ex-leprás! - ugrálta körbe õket a koldus, aki
jó szakember volt.
 - Egy tálentom! - hökkent meg az anya. - Egy hónap alatt sem keres annyit!
 - Akkor egy felet.
 - Tûnj már el!
A koldus továbbra is Brájenre koncentrált.
 - Gyerünk nagyorrú! Alkudjunk meg! Na, kezdjük az alkut! Mondjuk, te egy
sékellel indulsz, én pedig kétezerrel. Megegyezhetünk ezernyolcszázban.
 - Nem - mondta Brájen.
 - Ezerhétszázötven.
 - Takarodj! - szögezte le Brájen anyja.
 - Hétszáznegyven.
 - Békén hagynál minket?
 - Két sékel, csak kettõ! Elõnyös, nem!
 - Nézd! - magyarázta az asszony. - Nem fog neked adni egy kanyit sem. Tehát
kopj le!
 - Jó uram! Egy utolsó ajánlat: fél sékel egy öreg ex-leprásnak!
Brájen elgondolkodott.
 - Azt mondtad, ex-leprás? - kérdezte gyanakodva.
"Meg van nyerve", gondolta a koldus, már csak végig kell játszani a
meccset, és fennhangon folytatta.
 - Pontosan, uram. Tizenhat év csengettyûzés..., büszke vagyok rá!
Brájent most már kifejezetten érdekelte a dolog.
 - És mi történt?
 - Hát - felelt a koldus - meggyógyultam.
 - Hogyan?
 - Csoda történt velem - jött a magyarázat - baromi nagy csoda.
 - Ki gyógyított meg?
 - Jézus csinálta. Szökdécseltem, végeztem a munkámat. Egyszer csak ott
termett és meggyógyított. Volt üzlet, nincs üzlet. Egy pillanat alatt
odalett a megélhetésem. Azt sem mondta, fapapucs, csak azt, hogy
megtisztultál. Marha jó fej volt...
Brájen azonnal rájött, mi a helyes megoldás.
 - Hát menj oda - tanácsolta -, és mondd meg neki, hogy újra leprás akarsz
lenni.
 - Azt megtehetném uram - a koldus még mindig ugrált -, igen-igen. Azt kéne
tennem, igen. Gondoltam, odamegyek hozzá, megkérem, hogy egy kicsit
nyomorítsa meg az egyik lábamat munkanapokra. Az elég szánalomgerjesztõ, de
mégse lepra, ami elég szar dolog, már elnézést a kifejezésért.
 - Brájen! - elégelte meg a dolgot az anya - gyere és takarítsd ki a
szobádat!
Brájen adott egy pénzdarabot a koldusnak.
- Köszönöm uram, köszzönöm. Mi?!! Egy nyomorult dínár az egész
történetemért?
 - Van akinek nem lehet a kedvére tenni - mondta inkább csak magának Brájen.
 - Jézus is pont ezt mondta, uram - szólt utána a szerencsétlen egészséges.

   Brájen anyja berúgta otthonuk ajtaját, ennyi segítség elkelt néha az öreg
darabnak, és beléptek a szobába, mely egyetlen helyiségként jelképezte a
lakást.
 - Jó napot kívánok - állt fel egy székrõl valaki.
Hõseink meghökkenve álltak meg az ajtóban, bár az anya kevésbé látszott
meglepettnek. A hivatlan vendég római katona volt. Erre engedett
következtetni bõrvértje és bõrlemezekkel borított helyes kis harci
szoknyácskája. Eléggé zavarban volt.
 - Ó! Helló, tiszt úr - köszöntötte az asszony -, azonnal megyek, egy
pillanat.
Brájen alig jutott szóhoz.
 - Mit keres ez itt - támadt, persze halkan az anyjára, majd fogai között
szûrve a szót hozzátette - Szemét rómaiak...
Az anyja ráförmedt.
 - Ne kezdd ezt Brájen! Menj és takarítsd ki a szobádat!
De Brájen nem mozdult, ezért szelídebb hangon magyarázni kezdett.
 - Figyelj Brájen! Ha õk nem lennének itt, nem lenne ennyi mindenünk. Ezt ne
felejtsd el!
Brájen nem nagyon értette a dolgot, ugyanis nem volt semmijük.
 - Semmivel nem tartozunk a rómaiaknak, mama - mondta.
 - Nos, ez azért nem egészen igaz.
 - Ezt hogy érted?
Héberül suttogtak. A bunkó római biztosan nem érti. A tahó.
 - Hát... õ... tudod, sokszor kérdezgettél már az o...
 - Az orromról?
 - Igen - sóhajtott az anya -, nos megvan az oka, hogy miért ilyen.
 - Mi az? - kérdezte mohón Brájen.
 - Azt hiszem, már régen el kellett volna mondanom neked. Hát Brájen... a te
apád nem Koen úr.
 - Sose gondoltam...
 - Pofád befogod! Egy római volt, Brájen. Százados volt a római légióban.
Brájenben forrni kezdett a düh.
 - égy érted: MEGERÕSZAKOLTAK!? - üvöltötte suttogva.
 - Elõször igen.
 - Ki volt az?
 - Nunciusz Maximusznak hívták. Fût-fát ígérgetett nekem. Hogy elvisz
Rómába... házat a Fórumnál. Rabszolgák, szamártej, annyi arany, amennyi
belém fér. Aztán szépen elbánt velem. Huss, mint akit puskából lõttek ki!
 - Ó, az aljas - sziszegte Brájen együttérzõn.
- Tehát - foglalta össze az aanya még egyszer a tudnivalókat -, ha legközelebb
azt mondod: szemét rómaiak, ne feledd, hogy te is az vagy.
Brájennek most esett le. Dühösen ugrott az ajtóhoz és kiabálni kezdett
hangjában az abszolút elhivatottság gõgjével. - Nem vagyok római, mama, é;s
soha nem is leszek! Én KÓBI vagyok, egy BIBSI, HÉBI, KAMPÓSORRé, én KÓSER
vagyok, mama! VÖRÖSTENGERÉSZGYALOGOS vagyok! Büszke vagyok rá!
Ezzel kiugrott az ajtón.
 - Hah! - legyintett lemondóan az anya. - Szex, szex! Csak a szex jár a
fejében.
Megindult a katona felé, aki zavartan felállt.
 - Na, mi újság százados úr? - kérdezte, és egy korát jelzõ nyögéssel
letérdelt a tiszt elé úgy, hogy megfelelõ formára csücsörödõ szája
egyvonalban legyen a harci szoknya közepével.




                          JERUZSÁLEM-COLOSSEUM

                          GYERMEKMATINÉ

   A korai idõpont nem vonzott sok látogatót. Alig lézengtek a cirkuszban.
Azért persze a díszpáholyban üldögélt néhány elõkelõség szolgákkal
körülvéve. Nem volt sok látnivaló. A porondszolgák unottan szedegették a
földrõl az elõzõ mûsorszámból visszamaradt gazdátlan testrészeket. Jó
fogásnak számított egy-egy leszakadt felkar, különösen, ha gyûrû is volt
az ujjakon.
 - Hölgyeim és Uraim! - hallatszott, ha nem tudnám, hogy az Ókorban járunk,
azt mondanám, hogy a hangszórókból. - A következõ küzdelem résztvevõi:
Lojális Frenk, a makedón zúzógép, és Borisz, az emberevõ.
Brájen a lelátón állt egy kis csoport nézõ mellett, nyakában a mozgóárusok
azóta már klasszikussá vált hevederes tálcájával, és éppen pénzt vett át
egyiküktõl: - Köszönöm uram.
Aztán elindult egy másik csoport felé, "hû, de kevesen vannak", miközben
rákezdett a jól begyakorolt reklámszövegre.
 - Pacsirtanyelv! Fülemülemáj! Szarkaszív! Csípõs kobranyelv! Rántott
farkasmellbimbó! Vegyétek és egyétek, amíg meleg! Marcipános varangy!
Metélt teveherék!
Ennél a pontnál hirtelen elhallgatott, és meredten megállt. Távolabb
ugyan, de azért jól kivehetõen négy ember ült elkülönült csoportot
alkotva. Ez persze nem volt nehéz a szinte tök üres nézõtéren. Nem is ez
tûnt fel Brájennek, hanem fekete színû öltözetük. Feltûnõen hasonlítottak
arra a négy emberre, akiket Brájen az elõzõ napi hegyibeszédnél látott,
amikor megtudta, hogy boldogok a heringek, és az a jó kis verekedés volt,
amit végül otthagytak a kövezés miatt. És miután még frissen élt benne a
felismerés, hogy õ római (bár bizonyára kóser római), a kis csoporton
pedig látszott, hogy valami titkos rómaellenes szervezkedés résztvevõi
(csak illegalitásban szoktak ilyen feltûnõen egyformán öltözködni), Brájen
egyenesen feléjük indult. Amazok még nem vehették észre, hiszen messze
volt, de egyébként is igen elmélyülten társalogtak. Egyikük lejjebb ült
egy lépcsõfokkal a másik hárommal, talán mert nõ volt, és ez számított
akkoriban, még illegalitásban is. Épp hevesen magyarázott a férfiaknak.
 - Én úgy érzem Redzs, hogy egy antimperialista csoportnak, mint a miénk,
tükröznie kell a birodalom belsejében feszülõ érdekellentéteket!
Akit Redzsnek nevezett, bólintott.
 - Egyetértek. Frenszisz? - nézett kérdõleg a baloldali szomszédjára.
 - Igen - helyeselt a megszólított. - Azt hiszem, Judit szemlélete
helyénvaló. Feltéve, hogy a mozgalom nem felejti el, hogy
elidegeníthetetlen joga minden férfinak...
 - Vagy nõnek - szólt közbe a harmadik férfi, aki Redzs jobb oldalán ült.
 - Vagy nõnek - folytatta Frenszisz - a férfiatlanság.
 - Vagy nõietlenség - ez újabb közbeszólás volt jobbról.
 - Vagy nõietlenség - egyezett bele Frenszisz.
 - égy van - hagyta helyben Redzs.
 - Köszönöm bátyám - nézett Redzsre hálásan és büszkén Frenszisz.
 - Vagy húgom - kottyantotta be a harmadik férfi.
 - Vagy húgom - Frenszisz kizökkent egy pillanatra. - õ... hol tartottam?
 - Azt hiszem, befejezted - mondta Redzs és õ folytatta a gondolatmenetet.
 - Továbbá! - kezdte - veleszületett joga minden férfinek...
 - Vagy nõnek (jobbról)...
 - Hagyd már abba a nõzést - torkolta le a férfit Redzs -, örökké û
kizökkentesz minket!
A férfi azonban nem hagyta magát.
 - A nõknek joguk van szerepet vállalni a mozgalmunkban, Redzs - magyarázta
hevesen.
 - Miért jössz állandóan a nõkkel, Szten?
Amaz szemérmesen lesütötte a szemét, és halkan válaszolta:
 - Az akarok lenni.
 - Mi?!?
 - Nõ akarok lenni. Mostantól mindannyian hívjatok Lorettának.
Redzs nem értette. - Mi?
 - Egy férfinek joga van ehhez - védte álláspontját a jobb oldali.
 - És miért akarsz Loretta lenni, Szten? - kérdezte Judit érdeklõdve.
 - Gyerekeket akarok.
Redzs egészen elképedt. égy nézett a mellette ülõre, mint aki nem lát jól.
Jelzem, így is érezte.
 - Gyerekeket akarsz?!?
 - Minden férfinek joga van gyerekeket szülni, ha akar! - fejtette ki
álláspontját Szten.
 - De te nem szülhetsz gyereket! - mondta Redzs jó hangosan és nyomatékkal
artikulálva, mint amikor egy magyar ember külföldinek magyaráz magyarul.
Szten kikérte magának.
 - Ne nyomj el engem!
 - Nem nyomlak el Szten, de neked nincs méhed! Hogy fogod kihordani a
magzatot? Belerakod egy szatyorba?
Szten csendesen sírdogálni kezdett. A dolognak ez a része valóban nem volt
még teljesen kidolgozva. A helyzetet Judit mentette meg.
 - Nekem van egy ötletem - mondta. - Gondolom, abban egyetértünk, hogy
tényleg nem lehet gyereke, mivel nincs méhe, amirõl nem tehet senki, még a
rómaiak sem. De joga lehet hozzá, hogy gyereket szüljön.
 - Remek ötlet Judit! - dicsérte Frenszisz. - Harcolni fogunk, hogy
ismerjék el a szüléshez való jogotokat bátyám... ö... húgom. Bocs.
 - Ez miért jó? - kérdezte Redzs, aki szellemi vezérként nagyon utálta, ha
másnak is volt ötlete.
 - Már mi? - kérdezte Frenszisz, mert nem értette, hogy Redzs mit nem ért.
 - Miért küzdenénk, hogy legyen joga szülni, ha egyszer nem szülhet
gyereket?
 - Ez egy szimbólum - magyarázta Frenszisz. - Az elnyomás elleni küzdelmünk
szimbóluma.
 - Harcoljon õ a realitások ellen - vetette oda Redzs, és nem lehetett
tudni, hogy Sztenre... õ... Lorettára (bocs) értette-e, vagy arra az
ágyékkötõs, vézna szerencsétlenre, aki éppen abban a pillanatban röpült ki
a porondra a díszpáholy alatti fõbejáraton. Valószínûleg erõsen
kapacitálhatták erre hátulról, és nem önszántából jött, ugyanis ahogy
földet ért, már fordult is vissza a kapu nagyobb biztonságot ígérõ nyílása
felé. Sikerült is eltûnnie egy pillanatra.
 - Kifelé! Kifelé! - hallatszott a sötétbõl, és a vézna alak újra
kipenderült (a szó szoros értelmében) a porondra. Már csak a kezében
szorongatott lándzsában és halászhálóban (kizárólag gladiátorok számára
gyártott spéci modell) bízhatott. Aztán megpillantotta ellenfelét, és
azonnal tudta, hogy ezekben sem bízhat. Az ellen hatalmas, tagbaszakadt
alak volt klasszikus gladiátorszerkóban. Fején lapos, széles karimájú
sisak, az egész arcot eltakaró rostéllyal, fél karján és lábán páncélozott
bõrvért szíjakkal felerõsítve, kezében rövid, egyenes légionárius kard.
Ezektõl, és egy ágyékkötõtõl eltekintve õ is ruhátlan volt. A vézna csak
egy pillanatig nézte, ahogy a monstrum elindul felé, aztán eldobálva
fegyvereit futásnak eredt. A másik utána.
A nézõtérrõl innen is, onnan is nevetés és zúgolódás hallatszott.
 - Ki ez a nyiszlett emberevõ? - kérdezte a díszpáholy egyik prominens
vendége társaitól.
Brájen ekkor ért a fekete ruhás illegálisokhoz. - Pacsirtanyelv, fókaorr,
rigófütty! - kántálta.
 - Van mogyoród? - kérdezte Redzs közömbösen.
 - Mogyoróm nincs, sajnálom. Van fülemülemáj, borztüdõ...
 - Á, nem, nem, nem! - tiltakozott Redzs
 - Fókaorr?
 - Nem. Utálom az ilyen római mirelit-szart.
 - Árulj inkább rendes ételeket! - oktatta ki Brájent Judit.
 - Rendes ételeket? - kérdezte hõsünk elképedve.
 - Igen. Nem ilyen imperialista nyúlbogyókat - így Redzs.
Brájen megsértõdött.
 - Ne engem hibáztass! Nem én akartam ilyet árulni.
 - Jó, akkor adj egy csomag fókaorrt - enyhült meg Redzs.
 - Legyen kettõ - kontrázott Frenszisz.
 - Kettõt! - rendelt a szellemi vezér, és kiosztotta a zacskókat.
Brájen közelebb hajolt hozzájuk.
 - Ti vagytok a Júdeai Népfront?
 - A jó édes anyád! - felelte Redzs.
 - Mi?
 - Méghogy Júdeai Népfront?! Mi a Júdea Népe Front vagyunk. Méghogy
Júdeai Népfront... hö!
 - Én is csatlakozhatnék? - kérdezte Brájen szorongva.
 - Nem. Kopj le! - mondta Redzs.
 - Nem akarok ilyet árulni. Ez csak egy meló. Ugyanúgy utálom a rómaiakat,
mint bárki más.
 - Sssss! - intette le Frenszisz és rémülten körülnézett.
 - Ez biztos? - kérdezte fojtott hangon Judit.
 - Ó, holtbiztos - bizonygatta Brájen -, régóta utálom a rómaiakat.
Redzs egy pillanat alatt döntött. Tulajdonképpen tetszett neki a fiú
lelkesedése. Elhatározta, hogy aláveti a mindent eldöntõ, nagy próbának.
- Figyelj! - mondta jelentõs&eacutte;gteljesen. - Ha csatlakozni akarsz a
mozgalomhoz, t é n y l e g  utálnod kell a rómaiakat!
 - Utálom - mondta Brájen.
Redzs úgy csapott le, mint a sas, amikor észreveszi áldozatát.
 - Iigen? És, mennyire?
 - Nagyon! - felelte Brájen.
- Fel vagy véve - közöltte a próba eredményét Redzs. - Figyelj - folytatta
aztán -, egyvalamit utálunk jobban a rómaiaknál: azt a büdös Júdeai
Népfrontot!
 - Fúj! - bólogatott Frenszisz. - És a Júdeai Nemzeti Frontot is!
 - És a Júdea Népe Frontot - szállt be Szten. - Szakadárok!
 - Mi vagyunk a Júdea Népe Front - fordult felé rosszallóan Redzs.
 - Ó... azt hittem, mi a Nemzeti Front vagyunk.
 - NÉPE Front!!!!
 - És mi van most a Nemzeti Fronttal, Redzs? - kérdezte Frenszisz.
 - Ott ücsörög - mutatott a kérdezett a szemével egy a lelátón magányosan
ülõ õszes, hosszú hajú, szakállas egyén felé.
 - Szakadár! - kiáltották neki oda egyszerre, mire a Nemzeti Front
félreérthetetlen mozdulattal válaszolt.
Idõközben a nézõk tetszését mindeddig nélkülözõ küzdelem tovább
folytatódott a porondon. A vézna szaladt elöl könnyedén szökdécselve,
utána a tagbaszakadt, láthatóan egyre nehezebben emelgetve lábait. Sõt, a
monstrum ebben a pillanatban megállt, elejtette kardját, és a szívéhez
kapva ezt hörögte:
 - Azt hiszem, szívinfarktust kaptam.
Aztán szép nyugodtan eldõlt és meghalt. A vézna - mint gyõztes - büszkée;n
rázta az öklét a közönség felé.
 - Fuj, milyen giccses - mondta egy nézõ.
 - Szép volt - nyugtázta Redzs is az eseményeket, majd az új tag felé
fordult. - Hogy hívnak?
 - Brájen. Brájen Koen.
Redzs cinkosan nézett rá.
 - Lenne egy kis munka a számodra, Brájen.

   éjfent éjszaka volt. Immár másodszor ebben a könyvben. Brájen kebelét
igencsak dagasztotta a jogos büszkeség, miközben fegyvereit jól magához
szorítva átvágott a városon célja felé. Most megmutatja. Igenis véghez
fogja vinni, amivel Redzs, a NAGY REDZS megbízta. Most már bizonyos, hogy
bíznak benne. Még az a Szten vagy Loretta, vagy mi a neve is mondta, hogy
elsõre senkire nem bíznak ilyen veszélyes és fontos feladatot, de vele
megteszik. Hát igen. õ azonnal érezte, amikor meglátta õket a heringesnél
ott a hegyen, hogy közöttük a helye, és lám, õk is észrevették ezt. És
véghez is fogja vinni! Gyorsan, de óvatosan haladt. Kihasznált minden
lehetséges fedezéket. Ha elfognák a rómaiak! Ha ha! Azonnal rájönnének,
milyen félelmetes és veszélyes ellenfelet csíptek meg. Micsoda örömünnep
lenne nekik! De vigyázni fog. õt nem fogják elkapni. Harc nélkül biztosan
nem.
Mielõtt kilépett volna a fõtérre, egy pillanatra meglapult. Eddig
sikerült! - gondolta, és a zsákmányra éhes fenevad tekintetével meredt a
tér túloldalán magasodó hatalmas és díszes épületre. Ez volt a Helytartói
Palota, a gyûlölt Róma szimbóluma, és ez volt az õ célja is ma éjszaka.
Még szorosabban fogta fegyvereit, egy kis festékes vödröt meg ecsetet, és
elindult a palota fala felé.
A centurió a Helytartói Palota felé vezette az õrjáratot. Az éjszakának
mindig ebben a szakában ért ide a csapattal. Nagyon körültekintõ volt,
nagyon éber, és nagyon római. A sötétben a fal mellett világos folt
mozgott. Csendben közelítették meg. Hamarosan azonosítani is tudták: egy
vézna férfi, egy meghódított alattvaló pingált valamit a palota fenséges
falára. Amikor a centurió hátulról a vállára csapott, a vézna alakot majd
kitörte a frász.
 - Mit írsz te ide? - kérdezte hivatalos szigorral a centurió. - ROMANES
EUNT DOMUS - betûzte. Majd félig-meddig csodálkozva lefordította. - A
Romanes nevûek a házba mennek?
 - Azt jelenti: Menjetek haza rómaiak! - magyarázta a vézna zsidó.
 - Nem! Nem azt - mondta egy iskolamester hangján a centurió, és nem
engedte el a hódoltatott grabancát. - Hogy van latinul a római? -
kérdezte.
 - Romanes - felelte készségesen a tettenért, és átkozni kezdte magában a
korabeli férfi-frizura divatot, mert a szigorú katona, már a pajeszát
fogta.
 - Tehát? - vizsgáztatta tovább a tiszt.
 - Anus.
 - Többes szám megszólító esetén?
 - Ani?
 - Ro-ma-ni - szótagolta a centurió, elvette foglyától az ecsetet, és
kijavította a feliratot. Aztán folyt tovább a vizsga.
 - Mi ez az eunt?
 - Megy.
 - Ragozd csak a menni igét?
 - Ire... az... eo... nem... imus... az meg eunt.
 - Tehát az eunt?
 - Többes szám, harmadik személy, jelen idõ, kijelentõ mód.
A tiszt újra megragadta a pajeszt, amit az elõbb az ecset kedvéért
elengedett.
 - A "menjetek haza rómaiak" utasítás, tehát mit kell használni?
 - Felszólító mód!
 - Miszerint? - de még a válasz elõtt rántott egyet a pajeszon.
 - Mennyi római?
 - Többes... jaj... többes: i t e!
 - I T E - írta le helyesen a tudós katona.
 - Domus, alany eset? Menjetek haza. Ez elõre mutató ugyebár?
- Iigen. Részes eset. Jaj nem, nemm részes eset. Tárgy eset, iszonyúan
tárgy eset. D O M U M, uram, ááá, domum!
 - Igen. Vagyis? - A tiszt kardot rántott nyomatékul. - DOMUM! Világos?
 - Igen uram.
A tiszt elengedte. Elégedetten dugta vissza hüvelyébe a kardot.
 - Most pedig írd le százszor! - parancsolta.
 - Igen uram, köszönöm uram - hajlongott a zsidó -, heil Cézár!
 - Heil Cézár! Ha nem végzel napkeltéig, levágom a töködet.
 - Köszönöm, heil Cézár, meg minden uram, köszönöm.

Brájen már majdnem leesett a létráról, olyan fáradt volt. Éppen felkelt a
nap, mikor utoljára - immár századszor - leírta, hogy DOMUM.
 - Kész van - szólt le a munkát ellenõrzõ két légionáriusnak, akik tüstént
szedegetni kezdték fegyvereiket, és indulni készültek.
 - Jó - mondta az egyik búcsúzóul. - Ne merd leírni még egyszer!
Az alkotó lekászálódott a létráról, hátrébb lépett, és fájó derekát
tapogatva szemlélte mûvét. A helytartói palota falát szinte ellepte a
százszoros felszólítás: Menjetek haza rómaiak! (helyesen: Romani ite
domum!). Ekkor ért oda egy másik õrjárat, és a parancsnokának nem a nyelv
-, hanem a politikai érzékee volt fejlettebb.
Brájen futott, az õrjárat loholt utána. Az üldözött befordult egy
sikátorba, és a pakolászó árusok között próbált egérutat nyerni. Megállt
egy pillanatra, és tanácstalanul körülnézett. Ekkor egy kéz tapadt a
szájára, és berántotta egy falmélyedésbe. Brájen látta, ahogy a katonák
elviharzanak mellette, aztán tétován megfordult, hogy megnézze, hátha
tartozik egy ember is a kézhez. A homályból a Júdea Népe Front legbájosabb
harcosának, Juditnak az arca bontakozott ki.

   A lyukas fakanál a falra akasztott lepedõre rajzolt térkép vonalait
követte, és mivel a vége Frenszisz kezében volt, elég pontosan.
 - Itt jutunk le a földalatti fûtõrendszeren keresztül - magyarázta
Frenszisz. - Itt következik egy másik ülésterem. És Pilátus feleségének a
hálószobája itt van. Ha elkaptuk a feleségét, tudatjuk Pilátussal, hogy a
neje a kezünkben van, és átadjuk neki a követeléseinket. Kérdés? - fordult
a hallgatóság felé, és visszatelepedett az elnökségi asztalhoz Redzs és
Szten mellé.
Az elnökségi asztal a sötét, mocskos kis helyiségnek több mint a felét
elfoglalta, tehát ne gondoljunk tömeges hallgatóságra. Kérdésük azért
volt.
 - Pontosan mik a követeléseink?
Redzs határozottan válaszolt.
 - Pilátusnak két napot adunk, hogy lerombolja a római imperialista állam
egész apparátusát, és ha nem teljesíti követelésünket, azonnal kivégezzük
a nõt.
 - Levágjuk a fejét? - kérdezte vidoran Metiesz, akit utoljára a kövezésnél
láttunk, amelyen mint elítélt vett részt, s most otthonában látta vendégül
az illegálisokat.
 - Feldaraboljuk - felelte Frenszisz -, és óránként elküldünk egy darabot.
Velünk nem packázhat!
 - És persze rámutatunk - tódította Redzs valóban az ujjával mutogatva -,
hogy õket terheli minden felelõsség, ha fölaprítjuk. És azt, hogy nem
fogunk engedni a huszonegybõl.
Erre mindenki lelkes lett.
 - Abból semmiképp! - kiáltották egyszerre, és tisztelgésképpen
halántékukhoz emelték jobb öklüket.
Redzs folytatta.
 - Elvették mindenünket a nyomorultak! Kiszipolyoztak minket, és nemcsak
minket. Apáinkat és apáink apáit is.
 - És apáink apáinak apáit is - vette át a szót Szten. - És apáink apái
apáinak apáit is!
 - Jól van Szten, ne lovalld bele magad - intette Redzs.
 - És mit adtak nekünk mindezért cserébe? - kérdezte, majd karját kerresztbe
fonva mellén, ajkán gúnyos mosollyal hátradõlt, mint aki nem vár választ.
Azonban valaki jelentkezett a hallgatóság elsõ sorából.
 - Vízvezetéket.
 - Mit? - kérdezte döbbenten Redzs.
 - Vízvezetéket.
 - Ó igen. Igen. Azt õk adták. Igen, ez igaz.
 - És a csatornázást - hallatszott hátrábbról.
 - Ó, igen, a csatornázást - helyeselt most Szten, és Redzshez fordult. -
Ne feledd, milyen volt a város elõtte!
 - Jól van - hagyta helyben Redzs -, elfogadom. A vízvezetéket meg a
csatornázást. Ezt a két dolgot õk csinálták.
 - És az utakat.
 - Persze, nyilvánvaló, az utakat. Ez nem is vita tárgya, ugyebár. De
eltekintve az utaktól, a vízvezetéktõl, a csatornáktól...
 - Öntözés!
 - Gyógyászat!
 - Oktatás!
 - Jó, jó, elég volt - próbált rendet teremteni Redzs.
 - És a bor!
 - Igen! - emelte föl a lyukas kanalat Frenszisz. - Az tényleg nagyon
hiányozna Redzs, ha elmennének a rómaiak, a bor.
 - Népfürdõk - tódította valaki.
 - És, hogy jó a közbiztonság az utcákon este is, Redzs - mondta Szten.
Frenszisz helyeslõen bólogatott.
 - Nagyon jól tudják - mondta a hallgatóság felé kacsintva -, hogy kell
rendet tartani. Lássuk be, csak õk képesek rá  e g y  i l y e n  helyen,
mint ez. Hö-hö.
 - Jól van! - Redzs már nagyon ideges volt - De eltekintve a csatornától,
gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtõl, öntözéstõl, utaktól,
vízvezetékhálózattól, MIT TETTEK A RÓMAIAK ÉRTÜNK?!?
 - Békét hoztak - mondta valaki.
 - Ó - legyintett Redzs - békét... DEMAGÓG!
Abban a pillanatban dörömböltek az ajtón. Az illegálisok gyakorlott
mozdulatokkal rejtõztek el egyetlen pillanat alatt. Mivel azonban sehová
nem lehetett elrejtõzni, ki-ki úgy oldotta meg a feladatot, ahogy jónak
gondolta. Egyikük beállt egy keskeny deszka mögé, ami legalább a teste
hosszanti közepét eltakarta, egy másik fejjel elõre belebújt egy
gyékénykosárba, hogy csak deréktól lefelé látsszon ki, Szten, példának
okáért, egy fehér leplet terített a fejére, így legalább õ nem látott
semmit. Metiesz megvárta amíg elkészülnek, majd unott sóhajjal az ajtó
felé indult, és kántálni kezdte ilyen esetekre tartogatott szövegét.
 - Szegény öregember vagyok. alig látok. Fél fülem, a sírban...
Kinyitotta az ajtót.
 - Ne strapáld magad Metiesz! Judit lépett be, mögötte Brájen.
 - Tiszta a levegõ! - kiáltott be a szobába Metiesz. - Hol van Redzs? -
kérdezte Judit az elõbújó Sztentõl. - Redzsnek, mint fõtitkárnaak olyan
helye volt, ahol valóban nem látszott. Az asztal alól nógatta elõ Szten.
 - Redzs! Redzs! Judit keres!
 - Rájuk mértük az elsõ csapást - magyarázta Judit lelkesen az elõkászálódó
Redzsnek.
 - Felírta a szlogent? - kérdezte amaz.
 - Mégpedig százszorosan - dicsekedett Judit. - Háromméteres betûkkel
körben a palota falára.
 - Jól van! Remek! Remek! Szükségünk van ilyen aktivistákra Brájen - Redzs
fõtitkári gesztussal nyújtott kezet Brájennek, majd fojtott hangon
hozzátette -, de mielõtt belépsz, tudnod kell: nincs köztünk egy sem, aki
ne adná életét boldogan, hogy a rómaiak kitakarodjanak az országból
örökre.
 - Hát... egy van... - hallatszott hátulról. Redzs odanézett. - Igen. Igen,
egy van - mondta. - De egyébként szilárdak vagyunk. Velünk tartasz?
 - Igen.
Abban a pillanatban, hogy Brájen oly szilárdan kimondta az igent, a
fokhagymaszag, a macskahúgy csípõs aromája, és a mosdatlan testek
kipárolgása mellé az ünnepélyesség légköre vegyült. A férfiak és az
egyetlen nõ, Judit (illetve a Szten hovatartozása feletti vitát még nem
zárták le) keze lassú, teátrális mozdulattal emelkedett tisztelgésre, és
Redzs meghatottan mondta el a befogadó szavakat.
 - Mostantól úgy fogunk hívni:  B r á j e n,  ami azt jelenti:
B r á j e n.
Majd odafordult a tisztelgõ Sztenhez.
 - Mondd el neki a Pilátus Palota megtámadási tervét!

Már a csatornában lopakodtak a fáklyák pislákoló fényénél, amikor Brájen
újra felidézte Szten szavait.
 - Jó! A terv a következõ. Ez itt a palota a Cézár téren, a kommandó
egységünk a Circus Maximus felõl közelíti meg az éj leple alatt, az
Észak-nyugati Fõcsatornán keresztül. Ha kérdezik, csatornatisztítók
vagyunk, és egy konferenciára megyünk. Redzs, dicsõ vezérünk és a J.N.F.
alapítója lesz a koordinációs konzultáns a csatorna bejáratánál, mivel õ
maga nem vesz részt semmilyen terrorista akcióban, ugyanis nagyon fáj a
háta.
Brájen visszaemlékezett, hogy megkérdezte Redzstõl:
 - Te nem is jössz velünk?
 - Szolidaritás testvér! - felelte a J.N.F. megalapítója, és felülrõl a
helyére illesztette a csatornafedelet.
 - Ó igen - rebegte akkor Brájen. - Szolidaritás testvér!
Szép pillanat volt. És büdös.
 - Ha már a csatornában leszünk - tért vissza Brájen Szten szavaihoz -, az
idõzítés a legfontosabb. A rómaiak lakomát rendeznek késõ éjjel, tehát
sietnünk kell. És ne a legjobb szandálotokban gyertek. Itt balra
fordulunk, bemegyünk az Augustus Császár Emlékcsatornába. Ott egyenesen
haladunk a padló alatti fûtõtérig. Épp most burkolták újra. égyhogy,
terroristák, csak óvatosan a fegyverekkel! Így pontosan Pilátus ülésterme
alá érkezünk. Itt van a római építészet gyenge pontja. De nem tökölhetünk!
Mire Brájen idáig jutott, épp a gyenge pont alatt álltak. Vésni kezdték a
csatorna mennyezetét. Odafent ötméteres mozaikkép fedte ezt a részt. A kép
egy félkönyékre támaszkodó férfit ábrázolt, akinek az ágyékát épp csak egy
kis törülközõ-féleség takarta. A férfi kinyújtott lábán elõrehajló
meztelen nõalak ült, és egyik kezével a törülközõ alatt fogott valamit, de
- miután a film korhatár n&élkül megtekinthetõ - fogalmunk sincs, hogy mit.
Az nem valószínû, hogy az egyik J.N.F-s fejét, pedig amikor a vésés
eredményeként a törülközõ-padlódarab megemelkedett, alóla az bukkant elõ.
Hõseink sorban bemásztak a terembe, és csendben lopakodni kezdtek céljuk,
a helytartóné hálószobája felé. Most is a - lopakodáshoz kifejezetten
praktikus - fekete ruhákat viselték, még Brájen is. Pedig õt hirtelen
válogatták be a kezdõcsapatba, mégis ügyeltek rá, hogy neki is jusson mez.
Frenszisz haladt elöl. A folyosó, ami a terembõl nyílt, egy helyütt
kiszélesedett, és egy másik teremhez értek. Frenszisz megállt mielõtt
belépett volna, mögötte feltorlódtak a többiek. Mindannyian igyekeztek
nagyon bátornak kinézni, de ebben a pillanatban mind arra gondoltak, mi
lenne, ha a terem közepére érve hirtelen körülfogná õket egy különítmény.
Júdea bizony azonnal szegényebb lenne egy politikai irányzattal. Aztán
Frenszisz gondolt valami olyasmit, ami párszáz év múlva imígyen jelent meg
az amerikai dolláron: In God we trust, és megtette az elsõ lépést. A
többiek pisszenés nélkül követték. Három méterrel arrébb beleütköztek egy
szintén pisszenés nélkül araszoló, és ugyancsak fekete ruhát viselõ
csapatba, akiknek viszont a szájuk elõtt átkötött fekete kendõ is jelezte
az illegalitást. A kendõs csapat vezetõje találta fel magát elõbb.
- Szabad Galileáért Mozgaloom - tisztelgett, azaz, karját és tenyere élét
egyvonalban tartva maga elõtt, saját felezõ tengelyét mutatta
Frensziszéknek.
 - Ó! A Júdea Népe Front... tisztviselõi - bökött hátra a fej&eaccute;vel emez.
 - Ó!
 - Ti mit csináltok? - vonta kérdõre a konkurenciát Frenszisz.
A másik közelebb hajolt, és jelentõségteljesen súgta.
 - Elraboljuk Pilátus nejét, hogy teljesítsék a követeléseinket.
 - Mi is.
 - Mi?
 - Ez a tervünk.
 - Mi voltunk itt elõbb!
 - Ezt hogy érted?
 - Elõbb találtuk ki!
 - Igeen? Nem!
Felháborodott morajlás hallatszott a J.N.F. soraiból.
 - Oké, oké - csitította az indulatokat Frenszisz -, akkor minden
követelésetek ki van dolgozva?
 - Hát persze.
 - Mik azok?
 - Azt nem mondom meg.
éjabb morajlás.
 - Figyelj - próbálkozott a kendõs -, nekünk jutott elõbb eszünkbe, érted?
 - Ez nem igaz!
 - De igen!
Az indulatok egyre magasabbra csaptak. Kellemes felüdülés volt ez a
pisszenés nélküli hosszú percek után.
 - Baromarcú! - így a kendõs. - Mi már hónapok óta készülünk erre!
 - Túl kevés idõ az nektek, csigaképû! - kontrázott Frenszisz, mire a
> kendõs a mutatóujjával a jobb szemébe bökött. Botok emelkedtek a magasba
mindkét oldalon.
 - Testvéreim! - Brájen igyekezett túlkiabálni a küzdõket. - Együtt kell
harcolnunk! Nem egymással kell harcolnunk, inkább össze kell fognunk!
Hiszen van közös ellenség!
Ez hatott.
 - A JéDEAI NEMZETI FRONT! - kiáltották egységesen és összefogva.
 - Nem, nem! - hadonászott Brájen - a rómaiak!
 - Ja, ja. Igen. A rómaiak. Tényleg - hallatszott innen is, onnan is
mindkét csapatból.
 - Vigyázzatok! - kiáltotta valaki. Egy római õr lépdelt az árkádok alatt.
Csend lett. Még a lélegzetüket is visszatartották. Az õr szerencsére
elhaladt elõttük anélkül, hogy feléjük pillantott volna.
 - Na, hol is tartottunk? - kérdezte a Szabad Galileáért Mozgalom vezetõje.
 - Be akartál nekem mosni egyet - felelte Frenszisz, és nekiugrott a
másiknak.
Kitört a polgárháború. mindkét fél derekasan küzdött, csak Brájen próbálta
csitítani õket, de elsodorták. Két római katona jelent meg a terem egyik
bejáratánál, és rosszalló fejcsóválással nézni kezdték a küzdelmet. Oszd
meg és bámészkodj! A harcosok sorra estek össze egymás csapásai alatt.
Az utolsó egymást fojtogató párt Brájen próbálta meg szétválasztani, de
mielõtt sikerült volna, mindkettõ kidõlt. Az ellenzék színe virága ott
hevert a földön. Brájen ekkor látta meg a katonákat. Aztán elsötétült
elõtte a világ.

Arra eszmélt, hogy lábánál fogva húzzák lefelé egy lépcsõn, ami egy
csöppet sem puha. Belökték egy mocskos veremcellába, és rázárták a rácsot.
Az utolsó, amit a külvilágból látott, a börtönõr mocskos, állati képe
volt. Nyál csorgott a száján, és menet közben úgy mozgott, mint egy sánta
gorilla. De ezt sem látta sokáig, ugyanis a börtönõr szemen köpte.
 - Szemét mázlista! - hallatszott a cella mélyérõl.
 - Ki az? - Brájen tétován próbált körülnézni.
 - Rohadt, szemét mázlista!
 - Mi? - hõsünk észrevette társát. Öreg, hosszúszakállas rab volt, a falról
lógott lefelé.
 - Igazi kis csókos - rikácsolta a sorstárs -, foglár kedvence!
 - Ezt hogy érted? - kérdezte Brájen elképedve.
 - Biztos megkented egy pár sékellel, mi?
 - Hogy én megkentem? Te is láttad, hogy pofán köpött.
 - Ó, mit nem adnék azért, ha egyszer jól pofán köpnének! Néha arról
álmodom éjszakánként, hogy végre jól pofán köpnek.
Brájen nem hagyta annyiban.
 - Azért nem bántak velem olyan barátságosan - bizonygatta. - Megbéklyózztak.
 - Mennybe mennék, ha megadatna, hogy megbéklyóznak egy órácskára. Biztosan
azt hiszik, hogy a te seggedbõl jön a napfény, fiacskám.
Az öregnek csúnya, rikácsoló hangja volt. Brájent az anyjára emlékeztette.
 - Szállj le rólam! - vágott vissza -, sokat szívtam már!
 - Még hogy sokat szívtál! Én öt éve vagyok itt, és csak tegnap kötöttek föl
szakszerûen. Ne gyere nekem ezzel!
 - Jól van, jól van - adta fel Brájen. Ezzel a taktikával már otthon is
megoldott néhány helyzetet.
 - Biztos azt hiszik, - méltatlankodott tovább a fal lakója -, te vagy a
Mindenható éristen.
 - Mit fognak csinálni velem?
 - Oh! Nyilván megúszod keresztre feszítéssel.
 - Keresztre feszítés? - döbbent meg a piszok mázlista.
 - Igen. Megúszod.
 - Megúszom keresztre feszítéssel?!?
 - Aha - nyugtatta meg rabtársa - ez a legjobb, amit a rómaiak tettek
értünk. Ha nem lenne keresztre feszítés, ez az ország egy nagy kupleráj
lenne. Csak szögeljék fel õket!
Brájen rémülten ugrott a rács felé.
 - Õrség! - üvöltötte.
 - Üssenek szöget a fejükbe! - tette még hozzá az öreg.
 - Õrség! Õrség!
Az õrség meg sajnos olyan, ha hívják, jön. Megjelent az állati külsejû
foglár.
 - Mit akarsz? - hörögte.
 - Vigyenek át egy másik cellába! - könyörgött Brájen, mire az õr azonnal
pofán köpte.
 - Óúúú! Már megint kényezteti! - hallatszott a falról.
 - Fogd be a szád! - mordult még vissza az õr.
 - Bocs. Vegyük az én esetemet! Idekötöttek öt évvel ezelõtt. Minden éjjel
levesznek húsz percre, és aztán újra visszakötnek, ami igazán fair ahhoz
képest, amit elkövettem. Ha semmi más, ez megtanított tisztelni a
rómaiakat. És arra is, hogy nem juthatsz sehová az életben, csak ha kész
vagy tisztességes munkát végezni. Tisztességes...
 - Hallgass! - kiáltott rá Brájen, és még folytatta volna, de abban a
pillanatban kivágódott a rács.
 - Ott van - mutatott Brájenre az idõközben visszatért foglár. Mögötte
légionáriusok álltak.
 - Pilátus látni óhajt - közölte Brájennel a parancsnok.
 - Engem?!?
 - Gyerünk! - Pilátus miért akarna látni engem? - kérdezte még hõsünk, de
már kászálódott kifelé. A légiós nem zárkózott el a tájékoztatás elõl.
 - Biztos tudni akarja, milyen keresztre feszítést szeretnél.
 - Ha, ha, ha! - Röhögött az öreg a falon. - Ez jó volt légiós koma! Nagyon
tetszik.
 - Pofa be!
 - Jó,jó. Nagyszerû faj ez a római. Nagyszerû:
És függött tovább.

Poncius Pilátusnak sok dolga volt. Vagy legalábbis mindig ügyelt arra,
hogy úgy látszódjon. Otthon Rómában a Helytartó-Képzõben tanárai négy
alappillérre építették fel a helytartói szakma lényegét. égymint
tekintély, fegyelem, kegyetlenkedés és sok munka. És logopédus. Mármint
Pilátus esetében, ugyanis beszédhibás volt. Sajnos az elsõ négy alappillér
annyira igénybevette energiáit, hogy az ötödikre már nem maradt ideje. égy
is õ volt a helytartó! égyhogy "r" - hangok nélkül tartotta a helyet.
 - Hát oda valamilyen posztmodeln képet képzeltem. Valami gólyát, vagy más
madalat áblázolót - mutatott éppen a palota fogadóterme falának egy
frekventált pontjára az udvari festõvel társalogva, amikor a Brájent hozó
különítmény belépett a terembe.
 - Heil Cézár! - tisztelgett a csapatot vezetõ centurió, régi ismerõsünk
egyébként, a nyelvész.
 - Heil - emelte fel jobbját kegyesen Pilátus. Ezt a szót szerette, mert nem
volt benne "r" hang.
 - Csupán egy túlélõ maradt - referált a centurió.
Brájen két fegyveres között állt meglehetõsen megilletõdötten.
Pilátus megvetõen mérte végig. TEKINTÉLY! villant át az agyán a helytartás
elsõ alapszabálya.
 - Dobjátok a padlóla! - parancsolta.
 - Tessék? - értetlenkedett a centurió.
 - Hát, dobjátok a padlóla - ismételte Pilátus, és hozzátette: - le!
A parancsnok intésére a katonák földhöz vágták Brájent.
 - Na! Mi a neved, zsidó? - lépett közelebb tartója a helynek.
 - Brájen, uram.
 - Blájen? Hm.
 - Nem, nem! - ellenkezett a fogoly. - Brájen.
Mire kapott egy pofont a centuriótól.
 - Huhuhuhú! Önélzetes a kis latol!
 - Hogy micsoda? - kérdezte a tiszt
 - L a t o l - artikulált Pilátus.
 - Igen az, uram - a centurió továbbra sem értette, de mit vitatkozzon itt.
Fõnöke egy pillanatra filozofikus hangulatba esett. Néha elõfordult vele.
 - Nem, nem - mondta -, önélzet, bátolság vagy inkább melészség?
 - Ó - felelte a katona -, könnyen elkaptuk.
Értették egymást.
 - Szóval - fordult Pilátus a fogolyhoz -, te lánktámadtál?
 - Micsoda, uram? - Brájen komolyan szerette volna érteni a kérdést.
KEGYETLENKEDÉS! Emlékeztette magát Pilátus.
 - Üsd meg százados, de nagyon dulván!
Brájen azonnal kapott egyet, de nagyon dulván.
 - Ó! És dobjuk megint a padlóla? - készségeskedett a centurió, nagy
igyekezettel alkalmazkodva gazdája beszédstílusához.
 - Mi? - kérdezte a gazda.
 - Dobjuk megint a  p a d l ó l a?
 - Ó, igen. Dobjátok a padlóla kéllek.
Puff.
 - Na. Londa zsidó gazembel.
Brájen érezte, hogy most dõlnek el a dolgok.
 - Nem vagyok zsidó - mondta-, római vagyok!
 - Lómai?
 - Nem, nem, rrrómai.
Pofon.
 - Bah! Az apád lómai volt? Mit csinált?
 - Százados volt a Jeruzsálemi Helyõrségnél!
 - Tényleg? - csodálkozott Pilátus - és hogy hívták?
 - Nunciusz Maximusz.
A centurió felröhögött.
 - Százados! Van ilyen nevû kollégád a helyõlségnél?
 - Nincs, uram.
 - Ezt gyolsan lávágtad. Utánanéztél?
 - Nem, uram. Azt hiszem, ez csak egy tréfa. Mint a Punciusz Grimbusz vagy
a Fikusz Kukisz.
Pilátus meghökkenve nézett a centurióra.
 - Miért olyan vicces a Fikusz Kukisz?
 - Mert ez egy gúnynév, uram - válaszolta a százados, és nagyon vigyázott,
nehogy újra elröhögje magát. Pilátus enyhe sértõdöttséggel a hangjában
kijelentette:
 - Egy légi balátomat hívják úgy, hogy  F i k u s z  K u k i s z.
Kuncogás hallatszott hátulról a terem egyik vigyázzban álló õre felõl.
FEGYELEM! Villant át Pilátuson, ezt ma még nem gyakorolták.
 - Csendet! - kiáltotta - mi ez az impeltinencia? Nagyon gyolsan
gladiátolképzõben találhatod magad ilyen lohadt viselkedéssel!
 - Elmehetek uram? - szúrta közbe Brájen, de Pilátus nem figyelt rá. A
nevetéssel küszködõ õr felé sziszegett éppen.
 - Ha ezt FIKUSZ KUKISZ meghallja...
Bumm! Az õrbõl kirobbant a kacaj.
 - Helyes, helyes! Vigyétek el! - jött azonnal a parancs.
 - De hát õ csak... - próbálta menteni emberét a centurió.
 - Engem nem éldekel - dühöngött a fõnök. - Egy héten belül vadbalmokkaal
küzdjön! Nem tûlöm, hogy a balátomat kinevesse egy közönséges katona!
Prédára lesõ ragadozóként lépett a földön térdeplõ Brájent közrefogó
katonákhoz, akik igyekeztek az eddigieknél is feszesebb vigyázzba állni.
 - Van még valakinek kedve kuncogni - sziszegte közelrõl az egyik katona
arcába -, amikol a balátom nevét kimondom - várt egy kicsit - FIKUSSSZ...
- a katonák görcsösen szzorították össze minden testnyílásukat - ...
KUKISZ! A katonák arcán nem látszott semmi, és a hang, ami valahonnan
belõlük jött is inkább halk zokogásra emlékeztette Pilátust. égy,
folytatva a gyakorlatot, átlépett egy magányosan strázsáló õrhöz.
 - Na és te? - lehelte egy centire az õr arcától. - Szelinted az humolos...
vagy nem..., mikol kimondom azt, hogy... - ennél a pontnál a katona
beleharapott a nyelvébe, biztos ami biztos - FIKUSZ... KUKISSSSZ...?
A katona felnyögött, a nyelvtrükk hasznosnak bizonyult, de Brájen õrei
felõl valami bugyborékolásszerû hallatszott. Pilátus lassan közeledett
hozzájuk. Testnyílásokat zárni! Jöjjön aminek jönnie kell.
 - Van egy felesége is... tudjátok hogy hívják?
A két õr szerette volna azt mondani, hogy speciel ezt az egyet nem is
szeretnék megtudni, de mivel megszólalniuk sem volt szabad, gyorsan
átgondolták az életüket, és gondolatban elbúcsúztak szeretteiktõl.
 - égy hívják... - Pilátus erõlködött, hogy egészen pontosan ejtse még az
"r" hangot is. - FOLTISSZIMA... FOLTISSZIMA FINGUSZ.
Kész! A továbbiakra nézve, nyájas olvasóm, tanulmányozd Karinthy Frigyes:
Röhög az osztály címû mûvét.
Brájen azonban nem késlekedett. Kihasználta az alkalmat, és a
lándzsát-pajzsot eldobálva hahotázó õrök között elillant egy oldalajtón
át.
 - Csönd! - üvöltött a fiókcézár. - Miezazegész? Eleven banda!
Megpalancsolom, viselkedjetek lendesen! Csendet! Az egész õlségnek kuss!
Fogjátok el! Fújjátok mál ki az ollotokat, és fogjátok mál el!
Alig mozdult valaki. Röhögtek. Pilátus tehetetlenül nézett körbe, és
imígyen fohászkodott magában: Isteneim! Micsoda hely ez? És hogy lehet ezt
ezekkel taltani?

   Brájen újra menekült. Már egész jól ment neki. Felrohant egy szûk
csigalépcsõn, mögötte a katonák. Ahogy felért, ugyanazzal a lendülettel
lépett tovább, bele a semmibe. Ugyanis a tetõ úgy másfél négyzetméteres
volt mindössze, és ekkora területet hamar bejár az ember, ha siet. Brájen
zuhant. Kiáltása odavonzotta az egyetlen arra sétáló járókelõ tekintetét.
A jólöltözött férfi elszörnyedve várta a becsapódást, de Brájen nem
csapódott be, tudniillik épp arra száguldott egy ûrhajó (égy éljek! Egy
ÛRHAJÓ) és hõsünk abba zuhant bele. A következõ pillanatban a hajó
kilépett a légtérbõl, bele a nagy büdös semmibe. A történet itt véget is
érhetne, de nem ér véget (itt), mert az ûrhajót üldözte egy másik
ûrhajó, és most mind kíváncsiak vagyunk, hogy mi lesz. Én is, mert én sem
értem az egészet. Mindenesetre Brájen ûrhajójának két fõs legénysége igen
ideges volt. Ezt onnan tudom, hogy bár csak egyetlen szemük volt, és azt
is egy kéz tartotta, ami békaszerû fejük tetejébõl nõtt ki, mégis jól
láthatóan idegesen tekintgettek vele ide-oda.
Pechjükre, miközben az üldözõk folyamatosan lõtték õket, belekerültek egy
meteor-mezõbe, és indult a rally. Az egyik kanyarban a sofõr túl erõsen
fékezhetett, mert az ûrhajó kipördült, és oldalával telibe kapott egy
meteort. Aztán újra a légkör. Zuhanás.
A becsapódás helye Júdea, Jeruzsálem, Cézár tér 1., a Helytartói Palota
baloldali tornya mellett, ahová Brájen amúgy is leesett volna. Az elõzõ
járókelõ még ott áll és nézi, ahogy az ismeretlen izé romjai közül
kikászálódik sértetlenül az az ember, aki az elõbb még repülni tanult. - A
szemét mázlista... - mondja a férfi Brájennek, aki vállát felemelve jelzi,
ez van, és fut tovább, mert jönnek az õrök. Mi pedig fújjuk ki magunkat,
mert ez nem volt semmi.

Néhány próféta-palánta gyakorolt éppen a palotához közeli vásártér
emelvényein. Egy helybéli munkaközösség képviselõi voltak, akik azt
tervezték, hogy az általuk összegyûjtött történeteket és jövendöléseket
népszerû-tudományos formában egy kötetben jelentetik majd meg. A projekt a
"Könyvek" munkacímet viselte. Gondolták, késõbb csak eszükbe jut valami
jobb. A dolog lényege az volt, hogy a sztorikat valódi hallgatóság elõtt
próbálták ki, a marketingesek szerint így jobban lehetett érvényesíteni a
piac törvényeit már az alkotás fázisában.
 - És a vadállat feje nagy lesz! - hörögte az egyik munkatárs hallgatóinak.
Testét jobbára csak a rászáradt sár takarta, haja csimbókokban lógott.
 - És fekete - folytatta -, és minden egyes szemébõl élõ teremtmények vére
fröcsög szerteszét. Aztán újra felülemelkedik majd! Jön egy háromfejû
kígyó, és az egész földkerekség vakítóan kifényesedik, mint egy lakkcipõ,
vagy ilyesmi...
- És a démonnál leennd egy kilencélû kard - mondta éppen dörgõ hhangon a
szomszéd prófétajelölt, aki tetõtõl talpig vörösbe öltözött.- Kilenc éle
lesz, nem kettõ, nem öt, nem hét, hanem kilenc. Azt lóbálja majd minden
nyamvadék bûnös feje fölött. Akárcsak te ott, uram. A vadállat, amelyet
vártál volt...
A harmadik elég tétován beszélt. Nem is volt nagyobb közönsége, mint
egyetlen ember. De az ugyanolyan komoly áhítattal hallgatta, mint a másik
kettõt a maguk két-három fõs publikuma.
 - Zebedeus jön majd a szolgájával, és azt fogják majd rebesgetni, hogy
eltûntek a dolgok. És hatalmas zûrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a
dolgok. És senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a
furcsa kis izé raf-raffiakötõállvány, amihez hozzá voltak erõsítve. És
akkor majd a Barát elveszíti a barátja kalapácsát, és a Fiatal nem fogja
tudni, hogy hol vannak... már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak,
mert apáik csak este rakták oda, este nyolc körül...
Ezekben a pillanatokban Brájen kezdett éppen fellélegezni. Egy sikátorban
próbált átvergõdni a tömegen a vásártérrõl kiszorult árusok sorfala
között. Jó nagy kör megtételére késztette a katonákat, akik meglehetõsen.
leszakadtak. Már majdnem biztonságban érezte magát, amikor váratlanul
megpillantott néhány római katonát, akik szemben vele békésen
beszélgettek. Azonnal oldalra ugrott, pontosan egy kövezéshez használatos
álszakállt árusító standja elé. "Épp jókor" - gondolta, és felkapta az elsõ
álszakállt, ami a keze ügyébe került.
 - Gyorsan! - lihegte az árusnak. - Mennyi?
 - Mi? - kérdezte amaz.
 - A nejemnek lesz - magyarázta a J.N.F. erõs embere.
 - Á, ó... mondjuk húsz sékel.
 - Tessék - Brájen már szedte is elõ a pénzt.
 - Várjunk csak! - állította meg az elképedt boltos. - És az alkudozás?
 - Nem, nem, nem, sietek!
Brájen megpróbálta magához húzni az árucikket, de a tulaj tartotta erõsen.
 - Mi az, hogy nemnemnemnemnem!?
 - Nincs idõm!
 - Akkor add vissza! - döntött az árus, és kirántotta az álszakállt hõsünk
kezébõl.
 - Ne! Hát kifizettem! - méltatlankodott Brájen.
Erre már felfigyelt a boltos óriás termetû társa is, és segítõkészen
föléjük magasodott.
 - Nem akar alkudozni - tájékoztatta a megsértett üzletember.
 - Nem akar? - kérdezte sokat sejtetõen az óriás, és Brájen úgy érezte,
hogy most már akar.
 - Jól van. Hát, ha muszáj - egyezett bele.
 - Én húszra tartom - emelte magasra az árut a boltos.
 - Én annyit adtam - mondta Brájen, és vette volna el, de az árus nem
hagyta.
 - Azt akarod mondani, hogy ez nem ér meg  h ú s z  s é k e l t! Nem
érzed a minõséget? A kecskédnek sincs ilyen!
 - Akkor adok érte tizenkilencet.
 - Nem, nem! - tiltakozott az ellenfél. - Csináld normálisan!
 - Mi?
 - Alkudozz rendesen! Ez nem ér tizenkilencet!
 - Az elõbb azt mondtad, hogy húszat ér!
 - Jaj, ugyan barátom! - emelte szemeit az ég felé az árus. - Gyerünk,
alkudj!
Brájen elhatározta, hogy a kedvére tesz, belátta, hogy enélkül úgysem
szabadul.
 - Jó, jó - mondta - akkor tizet.
A kalmár képe azonnal felderült. Helyeslõen bólogatott Brájen felé.
 - Ezt már szeretem. - Aztán felüvöltött. - T Í Í Í Z!!! Meg aakarsz engem
sérteni? Engem, akinek haldoklik a nagyanyja? Tíz!?!
 - Jól van - próbálta csitítani a vevõ -, adok tizenegyet.
 - Kezdesz belejönni - kacsintott a boltos, majd mint akinek az anyját
szidják -, tizenegyet!? Jól hallottam? Tizenegy!?! Hát nekem húszban
van! Tönkre akarsz tenni?
 - Tizenhét!
 - Nem-nem-nem-nem-nem tizenhét!
 - Tizennyolc!
 - Nem-nem. Most a tizennégy jön.
Ekkor Brájen meglátta a katonákat. Hát nem rázta le õket! Gondosan
kutattak a tömegben, még a pultok alá is benéztek, még a kosarakat is
felforgatták. Gyorsan kell végeznie.
 - Tizennégy - egyezett bele, hátha ezzel vége.
 - TIZENNÉGY!- kiabált a boltos. - Te hülyéskedsz?
 - Azt mondtad, ennyit mondjak! - Brájen szinte sírt.
 - Jaj Istenem! - elégedetlenkedett az árus.
 - Mondd meg, hogy mennyit mondjak, kérlek!
 - Kínálj tizennégyet.
 - Adok tizennégyet.
Az árus teátrálisan körbemutatta az álszakállt.
 - Tizennégy sékelt ajánlott EZÉRT!!!
 - Tizenöt!
 - Tizennégy - csapott le a boltos. - Ez az utolsó szavam. Ha agyonütnek sem
engedek többet!
 - Tizenhat - sírta hõsünk.
 - Rendben. Jó veled üzletelni - mondta a másik normális társalgási
tónusban. - Tudod mit? Ezen is szívesen túladnék - mutatott fel egy igazán
formás lopótököt.
 - Ugyan, nem kell - mondta Brájen immár megnyugodva, hogy még egérutat
nyerhet -, de azért kösz.
 - Mi lesz a tizenhat sékelemmel? - állította meg a boltos.
 - Én húszat adtam.
 - Igen valóban. Akkor én tartozom néggyel.
 - Nem-nem, nem kell, rendben van, rendben van.
 - Várj csak! Itt van valahol.
 - Jól van így. Négy sékel a lopótökért.
Ezt nem kellett volna. A kereskedõ újra üvölteni kezdett.
 - NÉGY? A LOPÓTÖKÉRT? NÉGY!!! Hát nézd meg, ez legalább tíz sékelt ér!
 - De az elõbb ideadtad nekem ingyen.
 - Eeegen. De megér vagy tizet!
Ebben a pillanatban felhangzott a katonák trappolása. Brájen elfehéredett.
 - Jól van, jól van - egyezett bele mindenbe, és még adott pénzt az
árusnak.
 - Nem, nem, nem ér meg tizet. Nyilván vitatkozni fogsz. Lopótökös, adj egy
ötöst! Ahá, nem halunk éhen...
De Brájen már ott szlalomozott a tömegben, egyre távolodva a rá vadászó
katonáktól. Végre.

Metiesz otthonában, a J.N.F. fõhadiszállásán, Redzs és társai nekiültek
összegezni a Mrs. Pilátus-akció eredményeit. Szten sorolta a halottakat,
az írnok írta, Redzs bólogatott.
 - Dániel. Jób. Józsua. Bírág és Brájen...
 - És Brájen - bólintott Redzs. - Én azt javaslom, hogy mind a hét
ex-testvérünket vegyük elõjegyzésbe próbaidõre, mint ügyünk mártírjait.
 - Csatlakozom Redzs - mondta meghatottan Szten.
 - Köszönöm Loretta, kedves tõled - nyugtázta a vezér, majd emeltebb hangon
elmondta az itt következõ fennkölt szavakat,- TESTVÉREIM! Ne csüggedjen
szívünk! Ez a totális katasztrófa nem a vég! A KEZDET! Az õ hõsies haláluk
egybeforraszt minket!
A pillanatnyi ünnepélyes csöndbe Metiesz hangja hasított bele.
 - Riadó!
Bújás. Mindenki a helyére. Redzs az asztal alá, Szten feje a megszokott lepel
mögé. Nyílik az ajtó, és Brájen lép be rajta vörös színû álszakállban
(tizenhatért, plusz egy lopótök tízért).
 - Helló! Metiesz! Redzs!
 - Tûnj el! - szólt ki az asztal alól Redzs, majd innen is, onnan is
hallatszik.
 - Kopj le! Takarodj innen!
 - Húzz el!
Nem hiába óvják, dörömbölés hallatszik az ajtón. Egyetlen hely marad, az
erkély. Brájen hamarjában kibújik az ajtót jelképezõ mocskos rongy alatt
az ingatag tákolmányra. Az emeletnyi mélységbõl foszlányokban
felhallatszik a "Könyvek-projekt" munkatársainak kántálása.
 - Hatalmas fenevad lesz fekete fülekkel...
"...az unokatestvére szamarát, és elõhozza a szomszédból..."
 - Hályogos a szemem, nem látok - nyomja a sztenderdet Metiesz és megy az
ajtóhoz.
Az ajtóban jelentõs létszámú eszkort élén a nyelvész centurió magasodik.
 - Te vagy az Metiesz?
 - Igen.
 - Okunk van feltételezni, hogy a Názáreti Brájent rejtegeted, a Júdea Népe
Front egyik körözött tagját.
 - Én nem. Én csak egy szegény öregember vagyok. Nincs idõm
törvényszegõkre. A lábam már õszül, a fülem kérges, a szemem is hajlott és
púpos.
 - Kuss! Ostoba civil! Katonák, házkutatás!
Az eszkort bezúdul az ajtón kivont karddal, katonásan. I-II, I-II, I-II
ahogy kell, egyszerre lépve. A centurió kint tartja Metieszt egy kis
puhításra.
 - Tudod te - kérdi fenyegetõ hangon -, mi jár egy ismert bûnözõ
rejtegetéséért a római törvények értelmében?
 - Nem.
 - Kereszthalál.
 - Ó!
 - Kínos, mi?
 - Van rosszabb is - feleli hetykén az öreg.
 - Hogy érted azt, hogy van rosszabb is?
 - Hát..., ha mondjuk leszúrnak.
 - Leszúrnak? - A tiszt megvetõen legyint. - Az egy pillanat. A
kereszthalál órákig tart. Az egy SZÖRNYÛ, LASSé KÍNHALÁL!
 - De legalább a szabad levegõn vagy.
 - Aberrált - szûri a foga között a tiszt.
Az eszkort csattog kifelé. I-II, I-II, I-II, ahogy kell.
 - Uram! Nem találtunk semmit.
 - Azért ne aggódj! - fordul a parancsnok, arcán némi csalódottsággal,
Metieszhez. - Nem most voltunk itt utoljára, perverz!
 - Nagyorrú! - feleli rögtön az öreg, de szerencséje van, a centuriónak
indulnia kell távolodó legényei után. Metiesz gyorsan belép a szobába.
 - Hú, ez meleg volt - oldja fel a rejtõzködési parancsot.
Sorban elõbújik mindenki, és Brájen is bejöhet az erkélyrõl.
 - Sajnálom Redzs - fordul esdeklõn a vezérhez.
- Ó. Õ sajnálja! Ideehozza az Ötödik Légiót a fõhadiszállásra, és sajnálja.
Jó. Nincs semmi baj Brájen. Ülj le! Egyél kekszet! Érezd magad otthon TE
KAKA! TE SÖTÉT AGYé KROKODIL!
Ám a vezéri szózatot újabb dörömbölés szakítja meg. Bújás... erkély...
"...a sáskának formája pedig hasonló..."
Metiesz megy.
 - A lábaim öregek és bénák, a két fülem lekonyul...
 - Van egy hely, ami kimaradt - világosítja fel a centurió, és int a
katonáknak. Mire azok I-II, I-II...
 - Én csak egy szegény öregember vagyok. A szemem gyönge, a lábam ócska,
az orrom lestrapált...
 - Láttál már valaha keresztre feszítést?
Metiesz vigyorog. Könnyedén.
 - A keresztre feszítés sima ügy.
 - Ne mondj már ilyet!
Az eszkort büszkén viharzik kifelé, az õrmester mutatja a végre meglelt
bûnjelet.
 - Ezt a kanalat találtuk.
 - Bravó õrmester! - dicséri a parancsnok, majd jelentõségteljes
arckifejezéssel Metieszhez fordul. - Visszajövünk. Flúgos!
Metiesz belép az ajtón. Az illegálisok kezdenek elõbújni. Brájen bedugja
a fejét, de már rántja is vissza, mert újabb dörömbölés hallatszik. Még
hallja Metiesz hangját "Nem adtál idõt nekünk elbújni", aztán zuhan.
Az erkély leszakadt.

Brájen épp az egyik projektes fejére hullott, és ott is maradt a hallgatóság
közé zuhanó próbaszónok helyén. Hirtelen nem tudta, hol van, és mi történik
körülötte. Jobbról-balról hullámokban jutottak el hozzá a hangok.
"... mert legjobban a sáskát..."
"... vesszõszerû vesszõ..."
"... kelj fel, és letörlöm a földrõl orrmányodat..."
Lassan derengeni kezdett neki a dolog. És amikor észrevette az alatta álló
négy-öt ember rászegezõdõ, várakozó tekintetét, tudta, mit kell tennie.
 - Ne mondjatok ítéletet senki fölött - kezdte bizonytalan hangon -, akkor
fölöttetek sem ítélkeznek.
Egy pillanatig néma csönd volt. Aztán az egyik nézõ tétován megkérdezte.
 - Mi?
Értsük meg õket! Se vadállat, se fröcskölõ vér, se kilencélû kard (nem
kettõ, nem öt, nem hét, hanem kilenc!), se sáska... Ráadásul Brájen
effektíve belepofázott az életükbe. Nem ehhez voltak szokva, hát
kérdeztek... És Brájen elismételte.
 - Ne mondjatok ítéletet senki fölött, akkor fölöttetek sem ítélkeznek.
 - Fölöttem? Ó, köszönöm szépen! - húzta fel az orrát az egyyik nézõ, és
sértõdötten távozott.
 - De nem csak fölötted - próbálta magyarázni hõsünk -, senki fölött sem.
Egy koldus telepedett mellé az emelvényre.
 - Ó, milyen szép lopótök! - mondta a koldus sóvárogva. - Mennyit kérsz a
lopótökért?
Brájen odaadta neki a nevezett holmit.
 - Nem kell, a tiéd lehet - mondta, majd a nézõkhöz fordult.
 - Vegyük a virágokat...
 - Az enyém? - hitetlenkedett a koldus. - Alkudni sem akarsz?
 - Nem... ott a mezõn...
 - Valami hibája van?
 - Semmi. A tiéd.
 - A virágokat a mezõn? - értetlenkedett valaki a publikumból.
 - Vagy a madarakat - lelkesedett Brájen.
 - Milyen madarakat?
 - Bármelyiket.
 - Miért?
Ezen Brájen is eltöprengett egy röpke pillanat erejéig.
 - Hát. van nekik munkájuk? - kérdezte aztán.
 - Kiknek?
 - A madaraknak.
 - A madaraknak  m u n k á j u k?
 - Ennek meg mi baja van? - kérdezte egy arra haladó járókelõ, fejével
a szónok felé bökve.
 - Szerinte a madarak potyáznak - világosította fel valaki.
 - Nem! - tiltakozott Brájen. - A lényeg az , hogy a madaraknak jó, nem
igaz?
 - Nekik szerencséjük van - közölte az elõbbi járókelõ, és beállt
a hallgatóság tagjai közé.
 - Igen, és nagyon kedvesek - tette hozzá a mellette álló.
 - Oké - mondta Brájen -, és ti sokkal fontosabbak vagytok náluk, igaz?
Akkor meg minek aggódtok? Itt vagytok, nem?
 - Csak amiatt aggódom, hogy mi bajod a madarakkal?
 - Semmi bajom a madarakkal! Vegyük a virágokat!
 - Most meg a virágokkal jön!
 - Had beszéljen a virágokról!
 - Egy sékelt adok érte - emelte fel a koldus a lopótököt.
 - A tiéd.
 - Kettõt - próbálkozott a koldus.
Brájen elhatározta, hogy jobban megvilágítja a dolgot közönsége számára.
égy látszik a hippi-filozófia egy cseppet korai nekik. Talán majd a
huszadik század hetvenes éveiben...
 - Figyeljetek! Volt egy férfi, és volt két szolgája.
 - Hogy hívták õket?
 - Mi?
 - Mi volt a nevük?
 - Azt nem tudom - ismerte be a szónok. - Adott nekik néhány tálentomot.
 - Azt nem tudod?
 - Mit számít az? - próbálkozott Brájen.
 - Nem tudja, hogy hívták õket!
 - Jó, akkor legyen Szájmon és Garfunkel.
 - Azt mondtad, hogy nem tudod!
 - Ez most nem számít. Az a lényeg, hogy volt az a két szolgáló.
 - égy tesz, mintha ezzel el lenne intézve!
 - Nem, nem igaz! - védekezett hõsünk. - És adott nekik... vagy hárman
voltak?
 - Hát, ilyen nincs!
Ez már az elégedetlenség moraja volt. A hallgatóság' kezdett szétszéledni.
 - Nem! Nem! Hárman voltak, és...
Egy õrjárat fordult be a sarkon. Brájen falfehér lett. A katonákat az
ismerõs centurió vezette. Ez ráismer, az biztos. Gyorsan beszélni kezdett.
 - Ezt hallgassátok! Boldogok azok, akik megtérítik a szomszédjuk juhait,
mert õk öröklik a szõrmét...
A katonák pont alatta álltak meg, de nem néztek fel. Valami hülye próféta
karattyol odafent. Mindennapos dolog, kit érdekel? Aztán tovább indultak.
Brájen addig beszélt, amíg el nem nyelte õket a tömeg.
 - ... és csak... nekik... fogják... fogják adni...
A hallgatói megfordultak és visszajöttek. Amit most mondott, annak semmi
értelme nem volt. Tehát azonnal érdekelni kezdte õket.
 - ... nekik fogják adni...
 - Mit? - kérdezte az egyik
 - He? - Brájen még mindig a katonák után nézett.
 - Mi az, amit adnak nekik?
 - Ó, semmit - kászálódott le az ideiglenes próféta a földre.
 - Mit akartál mondani?
 - Semmit - mondta és elindult, hogy eltûnjön végre a térrõl. Az emberek
igyekeztek körülfogni.
 - De akartál mondani valamit! - bizonygatták neki csaknem egyszerre.
 - Nem akartam. Befejeztem.
 - Dehogy fejezted be!
 - Nem akartam mondani semmit, befejeztem.
 - Mit nem akar elmondani? - kérdezte egy késõn jövõ, a nézõsereg ugyanis
egyre nõtt.
 - Nem mondja meg.
 - Talán titok?
 - Biztos - mondta egy szakállas alak Brájen mellett -, különben elmondaná. Elmondanád - fordult az ex-szónokhoz.
 - Hagyjatok békén!
Egy szõkés hajú nõ furakodott át a tömegen, és Brájen karjába kapaszkodva
kérlelni kezdte.
 - Mi az a titok Talán az örök élet titka?
 - Nem mondja meg - tudatták vele.
 - Persze, hogy nem - magyarázta a szakállas. - Ha én tudnám az örök élet
titkát, én sem mondanám meg!
 - Hagyjatok békén!
Brájen kibújt közülük, és otthagyta õket. A tömeg feltorlódott. Kezek nyúltak
Brájen után.
 - Nekem mondd el, kérlek! - kiáltott utána a szõke nõ.
 - Nekem! Nekem!
 - Nem! Nekünk mondd el Mester! Mi voltunk itt elõbb!
A szakállas nevezte elõször Mesternek Brájent. A tömegen végigsöpört az
áhítat hulláma. A szõke nõ ekkor észrevette a lopótököt a koldus kezében.
 - Ez az õ töke? - kérdezte reménykedve.
 - Igen. Épp most alkuszunk rá.
A nõ magához kaparintotta a becses holmit, és két kezével a magasba emelve
azt, fennkölt hangon kiáltotta.
 - EZ ITT... AZ  Õ  T Ö K E!!! Ez itt az õ töke! Mi majd visszük helyetted
Mester!
Akkor vették észre, hogy Brájen már nincs ott.
 - Mester?
 - Elment.
 - Fölemelkedett!
 - Nem! - kiáltotta valaki. - Ott van!
Lázas sietséggel vették üldözõbe.
 - Kapjuk el! Utána! Mester! Várj Mester, jövünk! Követünk téged!
Brájen futott. Elment valahová, ahol végre egy kis nyugta lehet. Ezt nem
lehet bírni! Futás közben leesett az egyik saruja. Megfordult, hogy
felvegye, de szembetalálta magát az utána zúduló hívek áradatával, így hát
futott tovább.
 - Odass! Odass! - Észrevették a sarut.
 - Jelet adott nekünk!
 - Nem! Adott nekünk egy sarut!
 - Rajta! - proponálta a szakállas - Kövessük a példáját! Tegyünk úgy,
mint õ! - Kezdett kibújni a lábbelijébõl. - Emeljük föl az egyik sarut, aa
másikat hagyjuk a lábunk fején! Hiszen ezzel jelezte, hogy mind, akik
követjük õt, így cselekedjünk.
Volt tehát egy konkrét javaslat. Már most ezzel két dolgot lehet csinálni:
lehet vele egyetérteni vagy lehet ellenkezni (esetleg az ember megiszik
egy korsó sört). Esetünkben azonnali hitvita bontakozott ki.
 - Nem, nem! A saru annak a jele, hogy... õõõ... rengeteg cipõt kell
összegyûjtenünk!
 - Francba a saruval! - kiáltotta a szõke hölgy. - Kövessük a tököt!  - Nem! Gyûjtsük össze a cipõket! Gyerünk!
 - Hagyod ezt? - kérdezte egy hölgy a mellette lelkesedõ férfi karját
rángatva.
 - Nem! - ocsúdott fel amaz. - Ez a jel azt jelenti, hogy - mint õ - nekünk
sem a testünkre kell gondolnunk, hanem az arcra és a fejre!
 - Add ide a cipõdet!
 - Kotródj innen! Kövessük a tököt! Kövessük Jeruzsálem Szent Tökét!
 - A TÖKÖM!!! - nyöszörgött valaki. Bizony, tömegben lelkesedni veszélyes.
 - Emeljétek fel a szandálotokat, ahogy parancsolta nekünk!
 - Nem! Ez egy saru! Egy saru!
 - Nem! Ez egy szandál!
 - Nem! Ez egy saru!
 - Dobjátok el!
 - Húzzátok fel!
 - Kipucolni!
 - FOGD A SARUT ÉS FUSS!
 - Utánam mind, akik tökösnek mondjátok magatokat!
Így aztán a tömeg két pártra szakadt: sarusokra és tökösökre. Ahogy két
bolyban folytatni kezdték az üldözést, még egy próbálkozó jelentkezett.
 - Állj! Tapsoljunk! Állj! Tapsoljunk! Íme, õ eljõve hozzánk! Nyíljanak meg
a sírok...
Egyedül volt. A többiekbõl már csak két távolodó porfelhõ látszott. Néhány
pillanatig tétován állt, aztán megvonta a vállát, és elindult vissza a
városközpont felé. Semmi baj! Mindig találni éppen elég balekot.
Brájen rohant. Egy pillanatra álvillant az agyán, hogy azért ez nem volt
mindig így, de elhessegette a gondolatot. Biztosan rosszul emlékszik.
Szaladni necesse est! Vagy ilyesmi...
Bukdácsolva futott, mivel az egyik lábán nem volt saru. Kiérve a pusztára,
egy kaptató után sziklás terepre ért. Az elszórtan heverõ hatalmas köveket
kerülgetve próbált egérutat nyerni üldözõi elõl. Azok jó futamodásnyi
távolságból követték rendületlenül. Elöl a sarusok, nyomukban a tökösök.
Brájen alig látott a homlokáról csorgó izzadságtól, s az utolsó pillanatban
inkább a hatodik érzéke állította meg, mint a szeme. Egy mély gödör szélén
torpant meg. A gödörben egy iszonyúan sovány öregember ült felhúzott
lábakkal. Szegényes öltözetét, mely hosszú õsz hajából és szakállából állt,
nem egészítette ki semmi. Szóval nem volt rajta ruha.
 - Hé! - kiáltott le a gödörbe Brájen. - Van másik út lefelée;?
Az öreg nem válaszolt, de azt sem mondhatjuk, hogy különösen értelmesen
nézett volna hõsünkre.
 - Nincs másik ösvény a folyóhoz?
Az öreg nyögésszerû hangot hallatott, és ujjával mutogatni kezdett a szája
felé.
 - Segíts kérlek, muszáj valahogy...
A további magyarázatot elnyomta a közelgõ üldözõk zaja. Brájen nem
várhatott tovább, belevetette magát á gödörbe. Egyenesen a...
 - Auuuú! A lábam! A fene egye meg! - szitkozódott a gödör tulajdonosa.
 - Cssss! Bocsánat!
 - A fene egye meg!
 - Bocsánat! Csss! - fordított a sorrenden a kényszerpróféta, de ez sem
hatott.
 - Ne mondd azt, hogy csss! Tizennyolc év teljes némaság, és te mondod
nekem, hogy csss!?
 - Mi?
 - Tizennyolc évig tartottam a fogadalmamat - rikácsolta az apóka -,
egyetlen-egy felismerhetõ hangfoszlány sem hagyta el a torkomat!
 - Akkor légy szíves, öt percig bírd még ki!
 - Ó, most már mindegy! - kiáltotta az öreg.
Brájen azt akarta mondani, hogy éppen most nem mindegy, de az öreget nem
lehetett megállítani. Kiabált, ugrált, és - sajnos - ugrálás közzben folyton
kilátszott a gödörbõl.
 - Most már végre kiélhetem magam! Tizennyolc év alatt hányszor szerettem
volna ordítani, énekelni, kikiáltani a nevemet! Itt vagyok, élek! HAVA
NAGILA! HAVA NAGILA! Helló madarak, helló fák! Élek! Tessék! Életben
vagyok! HAVA NAGILA! HAVA NAGILA!
A havanagilából egy is elég lett volna, hogy észrevegyék õket, de így azért
biztosabb volt az eredmény.
 - Mester! Mester! Eljöttünk! Követtük szent cipõd nyomát!
 - A sarud!
 - A tököd!
 - Mester! Beszélj nekünk Mester! Beszélj!
És Brájen beszélt nekik.
 - Menjetek el! - mondta valaki.
 - Megáldott minket! És hogyan menjünk el, Mester?
 - Csak menjetek el, és hagyjatok békén!
 - Adj nekünk jelet!
 - Már adott nekünk jelet, hiszen õ hozott ide minket!
 - Nem én hoztalak ide titeket, követtetek engem! - próbálta meg a helyes
irányba terelni a beszélgetést az áhítat tárgya.
 - Ó, ez csodálatos jel volt minden szempontból!
 - Mester! - esedezett a sarusok vezére. - A néped mérföldeket gyalogolt,
hogy veled lehessen! Kimerültek és nem ettek semmit!
 - Arról nem én tehetek, hogy nem ettek!
 - Itt nincs ennivaló ezen a magas hegyen - tárta szét a kezét a fõsarus.
Brájen oldalra mutatott.
 - És az a finom borókabokor, az ott smafu?
Egyetlen szál bokor kornyadozott a kövek között.
 - Csoda! Csoda! - olvadozott a tömeg.
A fõsarus vitte a prímet.
 - Megparancsolta a bokornak, hogy gyümölcsöt teremjen - szögezte le a
tényállást -, és újabb borókabogyókat hozott!
 - Persze, hogy borókabogyókat hozott - üvöltötte Brájen -, mivel
borókabokor! Mit vártatok?
 - Mutass újabb csodát! - kérte valaki, de a fõsarus letorkolta.
 - Ne kísértsétek õt hitetlenek! A borókabokor csodája nem elég nektek?
Néhányan úgy döntöttek, hogy elég nekik, és tépni kezdték a bogyókat a
bokorról.
 - Az a borókabokor az enyém! - tájékoztatta a hívõket az öreg.
 - Az  az Isten ajándéka! - hangzott a teológiai megközelítésû válasz.
 - Azt a szart eszem tizennyolc éve! Takarodjatok a kajámtól! Takarodjatok
onnan mind! ANYÁDAT KÓSTOLGASD!!!
Brájen tehetetlenül állt a gödörben. Most éppenséggel jöhetett volna arra
egy ûrhajó, hogy elvigye innen valahová, de ekkora marhaság jó, ha egyszer
elõfordul egy filmben. Más megoldás pedig nem jutott eszébe.
 - Uram! - hajolt be hozzá valaki - engem csúfolnak, mert kopasz a fejem
teteje.
 - Meggyógyultam! A Mester meggyógyított! - kiáltotta egy másik, és elõlépve
a tömegbõl messze hajította a botját.
 - Hozzá sem nyúltam - szabadkozott a Mester.
 - Vak voltam, de most már látok! - ujjongott a botjától megszabadult
illetõ, és belezuhant a gödörbe.
Ha valóban látta, nagyon bátor ugrás volt. Hasas. Azért a tömegnek tetszett.
 - Csodát tett! Csoda! Csodát!
 - Mondd meg nekik, hogy hagyják abba! - kérlelte Brájent az öreg
visszatérve a bokortól, majd megkísérelt a tömegre hatni.
 - Tizennyolc évig néma voltam, míg ide nem jött!
 - Csoda! Csodát tett! õ a Messiás!!!!
 - Ráugrott a lábamra! - próbálkozott még az apóka.
 - Az enyémre is! - esedeztek többen. - Az enyémre is Uram! ÉLJEN A
MESSIÁS!!
Ez sok volt Brájennek
 - Nem én vagyok a Messiás!
 - Szerintem te vagy - mondta valaki. - Én tudom. Követtem már egy párat.
 - ÉLJEN A MESSIÁS!!!
 - Nem én vagyok a Messiás!!! Értsétek meg! Nem én vagyok a Messiás, fel
tudjátok fogni? TÉNYLEG NEM!!
 - Csak az igazi Messiás tagadja istenségét - vette át a szót most a szõke
hölgy, a tökös brigád vezetõje.
 - Mi? Miért? Milyen lehetõségem van még? Jó! Én vagyok a Messiás.
"Ennyi belefér", gondolta Brájen, ha ez megoldja a helyzetet. De nem oldotta
meg.
 - Õ az! - kiáltották. - õ a Messiás!
 - MENJETEK A PICSÁBA!
Döbbent csend. De csak egy pillanatig.
 - Hogy menjünk a picsába Uram? - kérdezte a fõsarus.
 - Csak menjetek - világosította fel Brájen -, és hagyjatok békén!
 - Te mondtad, hogy egyék meg a borókabogyóimat! - támadt hõsünknek az<
öreg - eltörted a lábujjamat, elrontottad a fogadalmamat, és aztán
felzabáltattad velük a borókabogyóimat!
 - Jaj! Ne bántson! - kiáltotta Brájen, de az öreg a torkának ugrott, és
fojtogatni kezdte.
 - Õ a Messiás, a Kiválasztott! - magyarázták neki.
 - Nem, nem az!
 - Ez egy hitetlen!
 - HITETLEN!!!
 - Megölni! Kínozzuk meg a hitetlent!
Ez bizonyára volt olyan jó, mint a messiásos buli, mert a tömeg azonnal
ráállt. Kezek nyúltak az öreg felé mindenhonnan és már vitték is.
- Ne bántsátok! Tegyée;tek le kérlek! - kérlelte õket Brájen, de a felbõszült
tömeg tojt Messiása fejére. Azért a hirtelen jött lincshangulatnak voltak
tagadhatatlan elõnyei is. Brájen tökegyedül maradt. Kikászálódott a
gödörbõl, egy darabig a távolodókat nézte, majd megfordult. A döbbenettõl
egy rövid pillanatig nem tudott megszólalni. A puszta közepén, alig öt
méterre tõle ott állt valaki...
 - Brájen!
 - Judit!
Mint az amerikai filmekben. Köszönésképpen megismerték egymást.

Most képzelj magad elé, nyájas olvasó, egy halvány derengésben ébredezõ
dombot, melynek tetején kicsiny városka szunnyad. A falak körvonalai éppen
csak láthatóak. Majd képzelj mellé jobbról kedves kakasszót, balról pedig
képzeld oda a felkelõ nap útján azt a pillanatot, amikor a tûzgolyó éppen
kibukkan a domb mögül, és vörös-arany fényében fürdeti az egész tájat. Na
ilyen szépen kezdõdik ez a rész. Mit szólsz?
Amikor elképzelted a kakasszót, Brájen abban a pillanatban felébredt. Egy
szál sábeszdekliben aludt. Mosolyogva ébredt (Brájen, nem a sábeszdekli).
Bal vállán nyugodott az édesdeden alvó Judit feje. Brájen lassan és
gyengéden lefejtette magáról bájos harcostársa karját. Nem akarta egy
hirtelen mozdulattal felébreszteni azt a lányt, akivel mind mostanáig csak
a rosszban osztozott, de az elmúlt éjszaka már a jóban is. Kétszer.
Mezítelenül lépett az ablakhoz, nagyokat nyújtózott, és egészségeseket
szippantott a friss hajnali levegõbõl. Térdmagasságban megtámaszkodott az
ablakpárkányon, nehogy kibukjon, és energikus mozdulattal szélesre tárta az
ablakot.
 - Nézzétek! Ott van! A Kiválasztott felébredt!
égy háromezerkétszáz szempár szegezõdött hõsünk leplezetlen valójára vad
áhítattal. Legelöl a fõtökös hölgy emelte magasra a szent szimbólumot, egy
lépcsõfokkal alatta a sarusok vezére integetett, mögöttük az egész város,
meg a szomszéd falu.
Brájen rémülten ugrott hátra. Bevágta az ablaktáblát, és kapkodva magára
húzta a ruháját.
 - Brájen! - üvöltött valaki az ajtó elõtt artikulálatlan hangon -
Anyám! - ismert azonnal rá a fia.
 - BRÁJEN!
 - Mindjárt mama! Maradj csöndben! Csss! - szólt oda a felébredõ
Juditnak Brájen. - Helló mama!
 - Francba! - bújt be anyuci az ajtón - Ne hellómamázz itt! Mit keres
itt ez a sok ember?
 - Hát õk...
 - Halljam, mi az istennyilára készülsz kölyök!!!
 - Gondolom, nyilván csak beugrottak valamiért.
 - Beugrottak? Inkább megszállták a házat! Egy tömeg van odakint!
 - Tegnap délelõtt kezdtek el követni - árulkodott a hõs.

 - Na, majd én elintézem õket! - lépett az ablakhoz a bõsz anya, és kitárva
az ablaktáblákat kiüvöltött az alant várakozóknak.
 - Ne kövessétek a fiamat! Hát nem szégyellitek magatokat?!
Ettõl a pillanattól kezdve a tömeg minden egyes tagja tudta minden
esetben, hogy éppen mit kell mondania, és egyszerre mondták azt. Lám, mit
tesz, ha az ember futballmeccsen gyakorol!
 - A Messiás! A Messiás! Hadd lássuk a Messiást! - kiáltották szépen,,
fegyelmezetten, egyszerre artikulálva.
 - Kicsodát? - döbbent meg a mama.
 - A Messiást!
 - Nincs itt semmilyen Messiás! Isiász van a hátamon, nem Messiás!
Na tûnés innen!
 - BRÁJEN! BRÁJEN!
Nevezett anyukája dühödten vágta be az ablaktáblát, és svungosan fordult a
fia felé.
 - Na kölyök! Miben sántikálsz már megint?
 - Semmiben mama - vett fel Brájen azonnal védekezõ pozíciót.
 - Gyerünk, ki vele!
Hiába. Itt nincs értelme tagadni. "Mindenkit át lehet verni egyszer.
Néhány embert át lehet verni többször is. De soha nem lehet átverni
ANYUCIT!" [Késõ huszadik századi intelem, mely legtöbbször falvédõn,
vagy mesterségesen patinásított, tüchtig kis fatáblácskán fordul elõ.]
 - Azt hiszik, én vagyok a Messiás, mama! - vallotta be Brájen.
Azonnal kapott egy pofont.
 - Mi az istent mondtál nekik?
 - Õ... õ... semmit, mama!
 - Már megint csinálod magadnak a fesztivált?!!
 - Várj! Megmagyarázom!
Anyuci gyorsan pofon vágta még egyszer, hátha valóban megmagyarázza, és
akkor már nem lehet, amikor egy édes, ugyanakkor határozott karakterû nõi
hang szólalt meg a háta mögött.
 - Jaj ne! Hadd magyarázzam meg, Mrs. Koen!
Judit állt ott anyaszült meztelenül, arcán a politikai meggyõzõdés
pírjával.
- A fiad egy született vezetõ; - kiáltotta szenvedélyesen - azok az emberek
azért követik õt, mert hisznek benne, Mrs. Koen! Hiszik, hogy reményt adhat
nekik! Egy új élet reményét egy új világhoz, egy jobb jövõhöz!
Brájen anyjának utoljára Nunciusz Maximusz mondott ilyeneket a jövõvel
kapcsolatban, csak akkor õ volt úgy öltözve, mint most a lány, tehát még
idegesebb lett.
 - Ki ez?!! - üvöltött dühödten a fiára.
 - Õ Judit, mama. Judit, a mama - próbálta hivatalossá tenni a pillanatot
Brájen, mire újra kapott egyet. Judit közéjük ugrott, hogy testével
fedezze párját, de az anya dühe szerencsére újra a kint lévõk felé
fordult. Ugyanis...
 - Hadd lássuk a Messiást! Hadd lássuk a Messiást! - hallatszott be a
kórus.
A zord anya az ablaknál termett, és öklét rázta feléjük.
 - Na ide hallgassatok! Õ nem a Messiás, hanem egy nagyon haszontalan fiú!
És most tûnés innen!
 - Ki vagy te? - kérdezte egyszerre az egész város, és a szomszéd falu.
 - Megmondom. Az õ anyja vagyok!
 - ÍME AZ Õ ANYJA! ÍME AZ Õ ANYJA! ÜDVÖZLÉGY BRÁJEN ANYJA! ÁLDOTT A TE
MÉHEDNEK GYÜMÖLCSE! HOZSÁNNA NÉKED! MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ!
 - Ne higgyétek, hogy ezzel levesztek a lábamról, úgy sem fog kijönni!
És ez az utolsó szavam! Tûnjetek el!
 - NEM!
 - Hallottátok, mit mondtam?
 - IGEN!
 - Ó... értem! Hát így állunk?
 - IGEN!
 - Hát jól van! Egy percre láthatjátok õt, de egy pillanattal sem tovább!
Megértettétek?
 - IGEN!
 - Biztos?
 - JÓ, NEM BÁNJUK!
"Szófogadó, jó kis tömeg ez", gondolta az asszony - és a fiához fordult.
 - Jól van, hát legyen! Gyere Brájen, mondj nekik valamit!
 - De mama! - szabódott hõsünk.
 - Hagyd már azt a walesi ringyót! - rántott egyet rajta az anyja.
 - De nincs kedvem mami - szólt még vissza Brájen az ablakból, aztán
a hívek felé fordult. - Jó reggelt!...
 - ÁLDÁST! ÁLDÁST!
 - Ne! Figyeljetek kérlek! Kérlek! Egy-két dolgot tisztáznunk kell!
 - BESZÉLJ! HALLJUK MIND A KETTÕT!
 - Nos... - kezdett bele Brájen - mindnyájan tévedtek! Nem kell
követnetek engem! Nektek nem kell követni senkit sem! Nektek önállóan
kell gondolkoznotok! Ti mind egyéniségek vagytok!!!
 - IGEN. MI MIND EGYÉNISÉGEK VAGYUNK! - mondták egyszerre.
 - Ti mind különbözõek vagytok!
 - IGEN, MI MIND KÜLÖNBÖZÕEK VAGYUNK!
 - Én nem! - kiáltotta valaki.
 - Mindent magatoknak kell megoldanotok!
 - IGEN, MAGUNKNAK KELL MEGOLDANUNK MINDENT!
 - Pontosan - dicsérte õket Brájen.
 - FOLYTASD! - kérte a kórus.
 - Nem! Éppen ez a lényeg! Ne hagyjátok, hogy bárki megmondja, mit
csináljatok, különben... juj!
 - Elég volt! - rántotta el a szónokot fülénél fogva a mama.
 - Ó! EZ NEM VOLT EGY PERC!
 - De igen, annyi volt!
 - NEM IGAZ! NEM VOLT ANNYI!
Az anya nem állt le vitázni holmi tömeggel.
 - Hagyjátok abba, és menjetek - és ezzel lezártnak tekintette a reggeli
matinét. De volt valaki a tömegben, aki még nem.
 - Elnézést - hallatszott egy magányos hang.
 - Igen?
 - Mondd csak! Te szûz vagy?
 - Ó! Már megbocsáss...!
 - Ezt ne vedd indiszkréciónak, de te szûz vagy?
 - Szóval ez nálad nem indiszkréció? Akkor mit kérdezel, ha
indiszkrét akarsz lenni? Menj a francba!
 - Most már mehetünk - bólogattak egymásnak az emberek, és a tömeg oszlani
kezdett. Szét.

Brájen félve lépett ki az utcára, de szerencsére az utca üres volt.
Gyanútlanul fordult be az elsõ sikátorba, és abban a pillanatban elmerült
egy, az elõbbihez hasonló, de kevésbé fegyelmezett tömegben. "Nem könnyû
ez a messiásság", gondolta volna, ha hagyták volna bármire is gondolni. De
nem hagyták.
 - A Messiás!
 - Adj egy kis pénzt!
Egyszer csak ott állt mellette Redzs, a nagy Redzs, és mintha személyi
testõre lenne, rendezkedni kezdett körülötte, utat törve neki.
- Ne nyomd már azt a gyereket a gaatyája korcába - lökött félre valakit az
útból -, majd késõbb megáldja! Nézd, a leprások szépen sorban állnak!
Kicsit halkabban! Mindenkinek sorba kell állni! Azok az ördögtõl
megszállottak próbáljanak kicsit a bõrükbe férni!
Szerencsére a nagy kavaródásban hõsünknek sikerült eltûnnie, és meghúznia
magát egy fehér fal takarásában. De csak néhány percig volt egyedül. Judit
lépett mellé a semmibõl, és réveteg tekintettel nézett a férfira.
 - Brájen! Fantasztikus voltál! - mondta forrón.
 - Azért te sem voltál rossz - felelte szerényen a férfi.
 - Ó nem! - tiltakozott Judit. - Amit az elõbb mondtál, az egészen
rendkívüli.
 - Ja, az?...
 - Nincs szükségünk vezetõkre, igazad van. Redzs már régóta uralkodik
rajtunk.
 - Hát igen, de... - próbált inkább más okból közeledni hozzá Brájen.
De ha egy nõ el akar mondani valamit, akkor az elmondja.
 - Ki kellett mondani, és te kimondtad, Brájen!
 - Te nagyon vonzó vagy...!
 - Ez a mi forradalmunk! Együtt valósíthatjuk meg!
 - Azt hiszem... azt hiszem...
 - Mind mögötted állunk Brájen! A forradalom a te kezedben van!
 - Mi? - fakadt ki a leendõ vezér. - Egyáltalán nem erre gondoltam!
Mint ahogy arra sem gondolt egyáltalán, ami ezután következett.
- TE MOST ISZONYÚAN LE VAGY TART&OOacute;ZTATVA BIBSI! - sziszegte egy
rosszindulatú hang a fülébe. Hõsünk megfordult. A nyelvészkedõ centurió
állt mögötte.

Brájen újra Pilátus nagytermében volt. Bár most éppen fejbe rúgták, és ez
szinte mindegy, hogy milyen teremben történik az emberrel, tudniillik
egyformán fáj.
Pilátus már kora reggel arra gondolt, hogy ez a mai különösen jó nap lesz:
kilencvenkilenc százalék kegyetlenkedés, egy százalék kegygyakorlás.
Elvégre ünnep van, vagy mi az Istenek! Ezekben a percekben éppen a
bíborpalástot igazgatta rajta az udvari szabó, s a zuhanó test zaja egy
pillanatra elvonta a fõnök figyelmét a fenséges redõkrõl.
 - Blájen - szólt a földön fekvõ ismerõs zsidóhoz a helytartói trónt tartó
emelvény magasából -, te aztán lendesen lászedtél minket!
 - Mi? - kérdezte Brájen, de már rúgták is újból.
 - Ám ezúttal galantálom, hogy nem lógsz meg. Õlség! Van a mai napla
kelesztle feszítésünk?
 - Százharminckilenc uram. Külön ünnepség a Húsvét miatt.
- Juhéj!- gondolta Pilátus.. - Akkor ünnepi kölfeszítés lesz - jó. Akkol
legyen éppen száznegyven. Szép kelek szám, ugye Kukisz?
Mosolyogva fordult egy közeli kerevet felé, melyen egy díszes bõrpáncélba
öltözött úr hevert pajzánul felcsúszott harci szoknyácskában.
 - Heil Cézár! - lépett most a terembe a latin szakos centurió, és az
emelvény felé tartott.
 - Heil! - üdvözölte Pilátus.
A tiszt jelentett.
 - A tömeg egy kicsit nyugtalankodik uram, engedélyt kérek a
szétoszlatására!
 - Oszlasd szét! - intett ki kegyesen a redõk közül Júdea ura. - Bál még
nem is üdvözöltem õket.
 - Tudom uram, de...
 - A köszöntõm a Húsvét fénypontja. A balátom, Fikusz Kukisz azélt jött
Lómából, hogy meghallgassa.
 - Heil Cézár - tisztelgett a centurió a kerevet felé.
 - Heil Szézár - jött a válasz a kerevet felõl, és a marcona
századparancsnok szeme fennakadt egy pillanatra. - Jaj ne! - gondolta
megdöbbenés közben. - Öröm lesz itt beszélgetni... - Aztán újra Pilátusshoz
fordult.
 - Nem gondolod uram, hogy az idén kihagyhatnád a beszédet?
 - Kihagyhatnám?
 - Csak azért uram, mert ma elég furcsa hangulatban vannak - intett hátra
fejével a katona.
 - Tudod százados, meglep, hogy egy ilyen elõs félfit aggaszt ez a lálmás
csülhe.
 - Csak kicsit aggaszt, uram - mentegetõdzött az erõs férfi. Pilátus
Brájenre pillantott, és intett az õröknek.
 - Vigyétek el!
 - Én római vagyok! Bizonyítani is tudom! - adott még egy esélyt a dolognak
Brájen, de ez nem szokott bejönni neki.
 - És jól feszítsétek meg! - szólt még a zsidót rángató õrök után Pilátus,
és megindult az erkély felé.
 - Kukisz! - hívta barátját is.
 - Tényleg nem kéne uram - próbálta óvni a centurió.
 - Félle az útból százados! - szólt magabiztosan a helytartó, és kilépett
a szónoki erkélyre.
 - Hadd menjek veled Pontiusz! - kiáltotta Kukisz. - Szegítszégedre lehetek
váratlan krízisz eszetén!

Redzs és közvetlen munkatársai éppen terrorista gyûlést tartottak. Miután
a J.N.F. gyakorlatilag megsemmisült - mármint csak a tagság, a vezetõség
megmaradt, ugyanis fájni szokott a háta -, ideje volt néhány újabb
részlettel gazdagítani a csoport koncepcióját. Az elnökségi asztalt ülték
körbe, és nem látszottak idegesnek ahhoz képest, hogy az egész Ötödik
Légió õket kereste. Ha jön is valaki, most könnyebb lesz elbújni. Kisebb
csoport, kisebb pánik. És ki jönne ma, munkaszüneti napon? Szten vezette a
jegyzõkönyvet. Redzs vezette a gyûlést.
 - Akkor tehát - mondta -, a négyes pont (Jó, én is tudom, hogy nem értünk
ide már az egyesre, a forgalom, meg minden, de azért nem kell mindjárt a
plafonon lenni)... szóval Redzs éppen azt mondta...
 - A né... (És egyébként a Helytartói Palota piszok messze van a terrorista
negyedtõl, és én is csak ember vagyok!) Szóval a Redzs azt mondja akkor...
 - Akkor tehát... (És, ha még tovább demokráciáznak itt nekem, akkor le
fognak csúszni a négyesrõl is. Na!)
Egyszóval...
 - Akkor tehát az ötös... (Jó, csak vicceltem.) a négyes pont: világuralom
megvalósítása öt éven belül. Frenszisz! - fordult alvezéréhez. - Tee már
dolgozol ezen egy ideje. (Senki többet? Mehetünk tovább'? Jjjo...)
 - Igen, köszönöm Redzs - mondta Frenszisz, és kezdte közzétenni kutatási
eredményeit. - Hát, ami azt illeti, azt hiszem testvéreim, az öt év kicsit
kevés. Hacsak össze nem zúzzuk a Római Birodalmat egy éven belül.
 - Egy év... - nézett maga elé Redzs, mint aki ízlelgeti a feladatot.
 - Egy év - bólogatott Frenszisz. - Be kell látnunk, ez a birodalom elég
nagy és erõs! Nem ülhetünk tovább a babérjainkon! Nem elég, ha csak fossuk
a szót a dologról!
Szten felemelte a fejét, és a hosszú íróvesszõt is, amivel az agyagtáblára
rótta a jegyzõkönyvet.
 - Egyetértek! - kiáltotta. - A tettek beszélnek, nem a szavak.
Cselekednünk kell!
 - Igazad van! - vette át a szót Redzs nekitüzesedve. - Ülhetünk itt egész
> álló nap, cseveghetünk, szónokolhatunk, okos döntéseket hozhatunk, ettõl
még nem megy el egy római katona sem!
 - Tehát fejezzük be végre a fröcsögést, mert ennek semmi értelme, és
lépjünk a tettek mezejére! - javasolta Frenszisz.
 - Egyetértek! - hadonászott Szten a vesszõjével. - Az egész csak
idõpocsékolás!
Kivágódott az ajtó. Egyszerre kapták arrafelé a fejüket, készen arra, hogy
a következõ pillanatban úgy tegyenek, mintha nem lennének ott. De az ajtón
Judit viharzott be rettenetesen feldúlt állapotban.
 - Letartóztatták Brájent! - kiáltotta melléjük érve.
 - Mi? - kérdezte Redzs.
 - Elhurcolták! Keresztre fogják feszíteni!
Összenéztek.
 - Helyes - bólintott Redzs. - Napirenden kívül megvitatjuk.
 - Mii?!?- Judit a kezét tördelte tehetetlenségében.
 - Jó indítvány - csatlakozott Szten, és az íróvesszõvel aláhúzta az
eddigieket, majd várakozásteljesen nézett Redzsre.
 - Teljesen új indítvány - szögezte le a vezér. - Legyen egy azonnali
akció... - gondolkodott egy pillanatig - azonnal! Frenszisz azonban
felhívta a figyelmét egy lényeges szempontra.
 - Elõbb meg kell szavazni!
 - Persze, persze - kapott észbe Redzs -, nyilván elõbb szavazni kell. Nem
hajtható végre egy határozat...
 - De az Isten szerelmére! - kiabált Judit. - Induljunk már!!!
 - Jó,jó - intette le az elsõ terrorista, és diktálni kezdett a
jegyzõtáblába. - Ennek az új információnak a fényében; amit Judit, izé,
nõvérünk hozott...
 - Ne olyan gyorsan! - kérte Szten.
Judit tombolt.
 - Redzs! Az Isten szerelmére! Ez végtelenül egyszerû. Annyit kell tennünk,
hogy kimegyünk azon az ajtón, és megakadályozzuk, hogy fölszegezzék! Ez
most történik Redzs! Nem érted, hogy ez  m o s t  t ö r t é n i k?
NEM TUDOD FELFOGNI!?!
De csak néztek rá.
 - Eh! - kiáltott fel a lány és kirohant.
 - Hö-hö - vigyorgott a bizottság egy emberként, majd Redzs fogalmazta meg a
közös gondolatot, ami ott vibrált a levegõben.
 - No igen... Megint kitört rajta a feminizmus. Ó, bocs Loretta! - fordult
Sztenhez. - Visszaolvasnád, kérlek?

Nagy volt a sürgés-forgás a Helytartói Palotához tartozó házi börtön
udvarán. Halálraítéltek jöttek-mentek, a foglárok láncra vert rabokat
vezetgettek szorgosan, itt-ott korbácsolás hangjai hallatszottak. Mindenki
készült az ünnepre. Egy fiatal, göndör hajú tiszt próbált rendet teremteni
az ünnepi zûrzavarban, nagy igyekezettel végezve a munkáját. Ez volt az
elsõ napja itt, és ugye új seprõ...
 - Következõ! - szólt oda a nagy nehezen sorba állított rabokhoz. -
Kereszthalál? - kérdezte nyájas mosollyal az elé lépõtõl.
 - Igen.
A tiszt sorolta a tudnivalókat. Kedvesen bólogatva mindegyikhez:
 - Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet.
Mikor látta, hogy a rab érti a dolgot, bíztatóan megveregette a hátát,
mint egy anyuka, aki elõször viszi iskolába a gyereket, majd bizalommal
útjára engedte. Sok még a teendõ mára.
 - Következõ!... Kereszthalál?
 - Igen.
 - Jó. Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. Következõ!...
Kereszthalál?
 - Ó nem. Szabadláb.
 - Mi? - képedt el a katona.
 - Engem elengedtek - magyarázta a fogoly. - Azt mondták, nem csináltam
semmit, szabadon élhetek valahol egy kis szigeten.
 - Huú! - örült a tisztecske. - Az nagyon jópofa dolog. Hát akkor eredj!
 - Nem - nevetett rá a rab. - Én csak ugrattalak. Valójában kereszthalál.
 - Ó, már értem! Nagyszerû! Nagyon jó, nagyon jó! Hát, kimész az ajtón...
 - Igen tudom. Ki az ajtón, balra fordulok, fogok egy keresztet.
 - Nagyon jó - helyeselt a légionárius -, kösz' szépen. Kereszthalál? -
fordult a következõhöz.
 - Igen.
 - Jó...

 - Embelek! Jeluzsálem népe! Lóma a balátotok! - Pilátus igyekezett nagyon
fenséges lenni. - Baláti gesztusként, ahogy ilyenkol szokásos, szabadon
engedünk egy labot a böltönbõl. Melyik lab legyen a szelencsés?
Jeruzsálem népének az a része, amelyik nem volt épp ilyenkor is dolgozó
kereskedõ, nem volt épp akcióban, mint terrorista, nem volt kórházban
fekvõ beteg, nem volt fogoly, remete, próféta vagy olyan, aki épp
valamelyik prófétát követi, tehát a maradék, egyenesen imádta Pilátus
húsvéti szónoklatait. Sosem tartott olyan sokáig, mint szerették volna, de
egy évre elég röhögnivalót gyûjtöttek össze ilyenkor.
 - Legyen Róbert! - kiáltotta valaki, és már lehetett is röhögni.
 - Ez nem vicces - sértõdött meg Pilátus, aztán újra kegyes kifejezés ült
ki arcára. - Akkol elelesztjük Lóbeltet - jelentette ki.
 - Uram! Nincs Róbert nevû foglyunk - súgta neki a centurió.
 - Hogy?
 - Nincsen Róbert nevû foglyunk uram.
 - Ó! Sajnos nincsen Lóbeltünk - fejezte ki sajnálatát a tömegnek a
helytartó.
 - Jó. Akkor legyen RedfoRd! - javasolta valaki odalentrõl.
 - Százados! Miélt löhögnek ezek ennyile?
 - Ez csak valami zsidó vicc uram.
 - Nem lajtam löhögnek?
 - Dehogy uram!
 - Nagyon jó. Szabadon elesztem Ledfoldot!
 - Redford nevû foglyunk sincs uram!
Pilátus egészen csalódott volt.
 - Se Lóbelt, se Ledfold...
 - Sajnálom - szabadkozott a centurió.
Pilátus mindenképpen túl akart lenni a rendes évi jócselekedeten, amilyen
gyorsan csak lehet. Aztán háromszázhatvannégy napig megint nyugi van...
 - Ki ez a Lóbelt? Ki ez a Ledfold, akit mondtatok? - tudakozódott népétõl.
 - Egy labló - hallatszott alulról.
 - Szóval egy notólius bûnözõ - értette meg az ünnepi szónok.
A centurió úgy érezte, hogy erre reagálnia kell.
 - Még nem kaptuk el uram. - jelentette.
Pilátus végleg elbizonytalanodott.
 - Egyáltalán van valaki a böltönben? - kérdezte.
 - Igen uram - felelte a tiszt a lista alapján - van egy Sámsonunk.
 - Sámson?
 - Sámson, a szadista szatír. Szilas, a szíriai összeesküvõ, számos esküszegõ,
szélhámos Cézáriából.
Botrány. A fél város a térdét csapkodva röhögött alant. De ekkor elõugrott
a barát, aki egyenesen erre az eseményre jött Rómából.
 - Hadd szegítszek Pontiusz!
 - Ó NE! - sóhajtotta a centurió.
 - Remek ötlet Kukisz! - derült fel P.P. arca.
És segített...
 - Polgárok! Itt van Számszon, a szadiszta szatír, Szilasz, a szíriai
összeeszküvõ, ész még szok-szok eszküszegõ, szélhámosz...

A börtönudvaron is rendben mentek a dolgok.
 - Kövi!... Kereszthalál?
 - Igen. - Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet.
Brájen idegesen toporgott a sorban. Hát nem igaz, hogy itt ne lehessen
értelmesen beszélgetni valakivel - gondolta. Ezek itt a világ urai,
anyámnak meg egyszer volt két csirkéje, ami errefelé ugyanolyan nagy szó.
Nem létezik, hogy ezek csak úgy megfeszegessék egy kollégájukat! Talán
ezzel a helyes tiszttel szót lehet érteni. Látszik, hogy szívén viseli az
elítéltek sorsát. Ettõl egy kicsit megnyugodott. Aztán arra gondolt, hogy
amilyen pechje volt az elmúlt két napban, biztosan pont akkor lesz valami
más dolga a tisztnek, amikor õrá kerül a sor.
Közben õrá került a sor. Na most...
 - Elnézést! - lépett a katona elé, és igyekezett nem forradalmárnak
látszani. - Itt valami félreértés történt...
 - Egy kis türelmet kérek! - emelte fel az ujját szégyenlõs mosollyal a
katona, és odafordult a mellette tevékenykedõ két foglár egyikéhez. - Hány
fõ ez eddig? A foglár odanézett, és Brájen rémülten ismerte fel benne azt
az állati külsejû börtönõrt, aki a napokban kétszer már pofán köpte
 - Mi? - vakkantotta az elhangzott matematikai feladványra a kérdezett.
 - Mennyi ember ment ki eddig? - pontosított a tiszt.
 - Mi?
A katona nem értette, hogy a másik mit nem ért, de a foglár kollégája a
segítségére sietett.
 - U-u-ram! Ha-ha-hangosabban, k-k-kell, b-b-beszél-ni-e, me-me-me-me-rt,
sü-süket, mmminttt a zá-zá-gyú.
 - NA! HÁNY EMBER MENT KI EDDIG?
Most, hogy a fülébe ordítottak, a foglár státuszban szolgáló, nyáladzva
dülöngélõ valami szemében megjelent a felismerés szikrája, és cinkosan bárgyú
vigyorral arcán, felemelt mutatóujjal határozott nemet intett.
 - U-u-ram! - terelte el a tiszt figyelmét a kolléga. Megszámoltam.
Ki-ki-lencven-ö-öt uram.
A tiszt felsóhajtott.
 - Milyen iszonyatos vég vár rájuk, nem igaz...
 - Ne-ne-nem uram. Ezzeknekka a ssszemeteknek, me-meggválllltás a
ke-ke-keresztre fffffeszítés!
 - Nem mondhatod - kezdte törölgetni karjáról az elõbbi elég hosszú "f" -
hang hatását a katona -, hogy a keresztre feszítés olyan jó nekik! Iszonyú
halál!
 - Ó nem de-dehogy! - tiltakozott a foglár. - Ne-ne-nem olyan ssszörrnyû,
mi-mint amit ki-kitaláltam uram.
 - Ön is kereszthalál? - fordult Brájenhez a tiszt.
 - Beszélhetnék valakivel? - kérdezte hõsünk reménykedve. A katona gyorsan
körbenézett, hogy kivel is, de ekkor a nyáladzó valami megragadta a karját,
és bizalmasan a füléhez hajolt.
 - Tudom, honnan szerezhetsz, ha akarsz egyet - hörögte titokzatos képpel.
 - Ne-ne-fi-törõdjön ve-ve-le uram, õ sü-süket és bo-bolond.
 - Hogy kapta ezt az állást? - képedt el a katona.
 - Pi-pilátus kedvenc á-állata.
Türelmetlen hang szólt be az ajtón, ami után balra kellett fordulniuk az
elítélteknek.
 - Gyerünk már nagyorrú! Feszülten várjuk a keresztre feszítést! Nem zavar?
Brájen döbbenten ismerte fel a hang gazdájában azt az alakot, aki már a
minap is nagyorrúzott a hegyen. Hogy kerül ez ide? Biztos megorrolt rá
valaki. De végül is nem ér õ most rá ezen rágódni.
 - Nincs itt egy ügyvéd vagy valaki? - kérdezte kétségbeesetten
 - Miért, az ügyvéd számítana? - húzta fel a vállát a tiszt.
 - Nem, de római vagyok.
 - Adj be fellebbezést! - tanácsolta az orrszakértõ az ajtóból - rengeteg
idõnk van!
 - Kuss! - kiáltott a közbeszólóra kintrõl egy légionárius.
 - Hülye rómaiak! - replikázott a sértett. - Semmi humorérzékük!<
 - Sajnos sietnünk kell - fordult Brájenhez a tiszt. - Menj egyenesen,
fordulj balra, és fogj egy keresztet! Kövi!

 - Valami rosszat mondtam? - tûnt fel a röhögés Kukisznak.
 - Csöndet! Ez az embel a kasztlált légió palancsnoka. Lendkívül magas
langú embel Lómában!...

"Ez is megvan", bátorította magát az ifjú tiszt, és elégedetten nézett
végig a fakeresztekkel egyensúlyozó elítélteken. Nekik már könnyû! Egy kis
menetelés, egy kis megfeszítés, esetleg egy-két szálka itt-ott, aztán már
csak néhány óra. Na jó, a pechesebbjének pár nap. Persze az is elõfordul
olykor, hogy egyik-másik elítélthez eljönnek a hozzátartozók, adnak pár
sékelt valamelyik õrnek, az meg leszúrja vagy ilyesmi. No igen. "Néha
tehetünk kivételt, hiszen nem vagyunk barbárok." Mindenesetre neki még
rengeteg a munkája.
Kicsit lámpalázas volt, amikor odaállt melléjük. Félszegen megköszörülte a
torkát. Igyekezett kedves, de ugyanakkor határozott lenni.
 - Kereszthalál osztag! Helló! Na...! Mi leszünk az ünnepi látványosság,
ahogy átmegyünk a városon. Maradjatok együtt! Szép, egyenes sort akarok
látni, három hossz távolság legyen közöttetek! És egyenletes tempót kérek!
Keresztet a bal vállon visszük! És ha keményen nekifeszültök a
keresztgerendának, gyorsan odaérünk. Na, jól van. Százados! - adta át a
stafétabotot a kollégájának.
Ezzel az alapok megvannak, aztán menet közben lehet még csiszolgatni.
 - Kereszthalál osztag! - kiáltotta a százados - Nem ugrálunk!...
Kereszthalál osztag! Lépés indulj!
Lépés indult. Hármas oszlop, kereszt a bal vállon (persze mindig van aki
eltéveszti), és tessék elgyötört arcot vágni! Ahogy elhaladtak a börtön
fala elõtt, az egyik földszinti rácsos ablakból, Brájen számára ismerõs
rikácsolás hallatszott ki.
 - Ti rohadt, szemét mázlisták! Mocskos mázlisták! Szemetek!
Brájen egykori rabtársa volt az, most éppen fejjel lefelé függött.
 - Gyerünk, mocskos disznók! - kiáltotta a százados.
Pedig fegyelmezetten mentek. Szinte apatikusan. Talán észre se vették
volna, ha valaki a lassan gyülekezõ nézõk sorfalából valamit át akart
volna nyújtani nekik, amivel esetleg enyhíthette volna szenvedéseiket.
Vizet, kaparós sorsjegyet, ilyesmit...
Brájen is mereven elõreszegezett tekintettel haladt el egy joviális
külsejû, talpig fehérbe öltözött úr elõtt, aki, mivel hasztalan nyújtotta
kezét hõsünk felé, egy másik szerencsétlent szólított meg.
 - Hadd vegyem át a terhedet, testvér! - nyúlt az elítélt keresztje után.
 - Ó, köszönöm! - adta át a keresztet készségesen a volt szerencsétlen, és
már futott is.
 - Hé, várj! - kiáltotta a jóságos tekintetû úr.
Egy õr lépett mellé szigorú arccal.
 - Mit csinálsz itt te, mi? - rivallt rá, hiszen amaz feltartotta a sort.
 - Ó, ez nem az én keresztem - magyarázta a fehér ruhás, de hiába.
 - Pofa be, és indulj tovább!
Ebben maradtak. Hátrébbról gúnyos hang hallatszott egy másik kereszt alól.
 - Hát ezt jól megjártad haver! Többet nem segítesz neki...!

Amikor Judit kiért a térre, a tömeg egy része már a földön fetrengett a
röhögéstõl. A lány kétségbeesetten küzdötte magát elõbbre, csak mindig
elõbbre a szónoki erkély felé. égy érezte, már csak egyetlen esély maradt.
Ha neki sikerül idõben az erkély alá érni.
 - Lendben - mondta Pilátus. - Kaptok tõlem még egy lehetõséget. De ezúttal
nem akalok hallani több Lúbenst, se Leningládot, se Ludolfot...
 - Se Szpenszer Trészit - tette hozzá Kukisz.
 - ... melt nem elesztünk el senkit.
Ekkor ért oda Judit. Torkaszakadtából kiáltotta az erkély felé:
 - ERESZD EL BRÁJENT!
Brájennek szerencséje volt a nevével, mert a földön vonagló tömegnek azonnal
megtetszett az ötlet.
 - Igen-igen, az jó lesz! Ereszd el Brájent! - hallatszott mindenhonnan.
Pilátus azonban úgy döntött, hogy ez az utolsó csepp a kehelyben. Vele ne
szórakozzanak! Ennek az átkozott helynek mégis csak õ a tartója!
 - Lendben van! - jelentette ki határozottan. - Elég volt!
 - Uram! - kapta fel a fejét a centurió. - Van egy Brájenünk!
 - Mi?
 - Épp az elõbb küldted megfeszíttetni.
Pilátus lelkesen integetni kezdett a tömeg felé.
 - Váljanak! Váljanak! Van egy Blájenünk! Na mi lesz - nézett türelmetlenül
a centurióra -, kerítsétek elõ azonnal!
 - Igen, uram!
A tiszt már indult is. "Ez az", gondolta Pilátus, "most végre túl leszek
rajta". Méltóságteljes lassúsággal lépett egyet az erély széle felé, két
karját felemelte, és kinyilatkoztatott.
 - Hát akkol... akkol... elelesztem... BLÁJENT!!!

Nevezett nem hallotta a nevének elhangzása nyomán feltörõ üdvrivalgást,
ugyanis elég messze járt az elõbbi események színhelyétõl. Viszont a
kereszt nagyon nyomta a vállát.
 - Gyerünk már! Mozgás! - kiabált a százados.
Pontosan a tréfáskedvû orrszakértõ mellett menetelt.
 - És ha nem? -hallatszott a kereszt mellõl.
 - Akkor rossz lesz neked! - felelte a marcona katona.
 - Na, ne mondd! Talán lemaradok a délutáni keresztre feszítésrõl?
 - Kuss legyen!
 - Micsoda csapás lenne! Nem tudnék magammal mit kezdeni.

"A franc ebbe a melegbe", gondolta a centurió, miközben rohant. Pilátus
nagyon ideges lesz, ha nem sikerül idõben elõkeríteni azt a foglyot, az
pedig szörnyû lenne. Amikor ideges, nagyon sokat beszél, és nem szabad
röhögni! Csak találjon valami értelmes embert a börtönben, aki tud
felvilágosítást adni. A börtön teljesen üres volt, mindössze két foglárt
talált. "Remélem, ezek jók lesznek", fohászkodott magában. A nyáladzó
valami és kollégája üldögéltek ott a szokatlan csendben.
 - Már elmentek? - robbant be közéjüka centurió.
Pilátus kedvenc állatának majd kétszeresére nõtt a feje az erõlködéstõl,
hogy meg tudjon szólalni.
 - Nagy dudorok vannak rajta hátul - nyögte fel valahonnan nagyon mélyrõl a
szavakat.
 - Mi? - kérdezte zavarodottan a centurió.
 - Ne-ne törõdjön vvvele uram! Mert e-ez egy bo-bi-b-b-bolond uram.
 - Elmentek?
A centurió nehezen türtõztette magát.
 - I-i-i-igen.
 - A francba! - kiáltotta a tiszt, és kiviharzott az ajtón.
A dadogós kolléga arcáról eltûnt az idióta vigyor, és odafordult a másikhoz.
 - Na, szóval, hol tartottunk?
 - Hát, szóval, ott tartottam, hogy bekopogtam és... - felelte a másik, és
most egyáltalán nem nyáladzott.

Redzs nagyot csapott az elnökségi asztalra.
 - Tehát az indítványt elfogadtuk, egy tartózkodással. Azt javaslom, hogy
habozás nélkül induljunk el. Támogatjátok?
 - Igen, menjünk!
 - Jó, menjünk!
Szten letette az íróvesszõt, mind felugrottak és mentek...

Brájen már alig bírta vonszolni magát, nem beszélve a keresztrõl. Ahogy
kiértek a város szélére, meglátta az alacsony domb gerincén sorjázó
keresztfákat. "Rossz a kép", gondolta, pedig csak a szemébe csorgó
izzadtságtól látott rosszul.

A centurió öles léptekkel haladt a szûk utcákon az eszkort élén.
Sietségében egyszerûen félrelökte az útjába akadó járókelõket. Remélte,
hogy csak a tempó lesz feszített, mert, ha ez a Brájen is, akkor õ mehet
vissza az iskolába latint tanítani. - Rohadt rómaiak! - kérte ki magának
egy fellökött helybéli. - Vigyázz a szádra! Marad még egy pár kereszt -
felelte a tiszt, és gondolatban hozzátette: "Legalább is egy, remélem".

"Nem lenne ez nehéz meló", gondolta a kereszthalál osztag századosa. Az
ember bever néhány szöget, jó, néha rávág az ujjára, olyankor kicsit
többet gondol Jupiterre vagy kire, aztán az alját jól be kell támasztani a
gödör szélébe, ketten támogatják a nyelét, ketten húzzák a kötelet, aztán
zöttyen, és jöhet a következõ. Csak közben ne pofáznának annyit ezek a
szemetek!
 - Na, kelj fel, nagyorrú! - adta meg a jelet a kötélhúzó katonáknak, akik
rutinosan állították fel, és illesztették helyére a keresztet.
 - Ezért még meglakolsz, te mocsok! - kiabálta a szépen, szakszerûen
rögzített elítélt.
 - Igen? - tette csípõre a kezét a százados.
 - Igen! Ne aggódj! Jó az arcmemóriám! Figyelmeztetlek, szétverem a
pofádat, te büdös római paraszt!
 - Pofa be, te buzi zsidó! - intette a százados atyailag.
 - Kit zsidózol te itt? Nem vagyok zsidó! Szamaritánus vagyok!
 - Szamaritánus? - hallatszott egy közeli keresztrõl. - égy tudtam, hogy ez
egy zsidó szekció.
No nézd! Ezzel a pasival is találkoztunk már a hegyibeszédnél. Ennek a
feleségénél volt napernyõ. Jól van! Megvan az asszony is. Ott lóg a
szomszéd kereszten.
 - Nem számít - legyintett a százados -, úgyis mind megdöglötök!
A volt napernyõ-tulajdonos férje nem hagyta magát.
 - Lehet, hogy a rómaiaknak nem számít, de nekünk igenis számít, igaz
drágám?
 - Bizony ám - bólogatott buzgón a nej.
 - A római megszállás alatt jogunk van színtiszta zsidó társaságban
keresztre feszülni!
Arra az ötletre, hogy bármihez is joguk van, többen felkapták a fejüket.
 - Külön a farizeusok, külön a szedukceusok - kontrázott egy távolabbi
rögzített.
 - Külön a svédek, külön a walesiek - tette hozzá egy másik.
 - Külön a japánok...
A százados elvigyorodott, és felnézett a keresztekre.
 - Jól van, majd mindjárt megoldjuk. Tegyék fel a kezüket azok, akik nem
itt akarnak megfeszülni.
Néhányan megpróbálták, de szándékuk szöges ellentétben állt a
lehetõségeikkel.
 - Jó - nyugtázta az eredményt a tiszt, és elfordult. - Következõ!
 - Ez nem az én keresztem! - tiltakozott a fehér ruhás, mert õ volt a
következõ. - Csak átvettem valakitõl.
 - Nincs erre idõ! Ne dumálj! Feküdj le!
 - Nem akarok fennakadást... - szabadkozott a kárvallott rögzítés közben.
A százados közelebb lépett hozzá.
 - Nézd - mondta -, ma zsúfolt napunk van. Száznegyven rabot kell még
megfeszíteni.
 - Legalább zsidók? - hallatszott a számonkérés az elõbbi helyrõl.
 - Befognád végre?
 - Nem akarunk több szamaritánust ide!
 - Húzzátok!
 - Ha visszajön, akkor lejöhetek? - kérdezte a fehér ruhás.
 - Igen,igen, persze, lejöhetsz! - hagyta rá a százados. - Következõ!
A következõ Brájen volt. A katonák megragadták, és letépték róla a
felsõruhát.
 - Ezt nem tehetitek! - tiltakozott Nunciusz Maximusz fia - ne
engedelmeskedjetek!
 - Én szívesen csinálom - jegyezte meg a százados.

A J.N.F. vezetõsége eltökélt arckifejezéssel nyomult elõre a város széle
felé. Ék alakban haladtak. Ez nagyon praktikus volt a tömegben.
A katonák rögzítették Brájent. Zöttyenés, és már ott is állt, illetve
feszült a helyén.
 - Látod? Fönn már nem is olyan rossz - szólította meg a jobboldali
feszület-szomszéd.
Brájen felismerte benne az orrok méretének elkötelezett kutatóját.
 - Kiszabadítanak, nem? - folytatta a sorstárs.
 - Most már egy kicsit késõ - feszengett Brájen.
 - Nem, ne hidd! Van néhány napunk. Rengeteg idõnk van. Azalatt
kiszabadítanak.
 - Igen?
 - Persze. Engem a bátyám mindig kiszabadít. Ha húsz percnél tovább kibírja
dugás nélkül.
 - Mi?
 - Örökké nyomja! Hol alul van, hol fölül, mint az Asszír Birodalom. Helló!
Azt hiszem, jön a családod.

A világ leendõ urai (öt éven belül) harcos elszántsággal léptek a kereszt
elé.
 - Redzs! - rebegte hõsünk, és megnyugodott. - Hát mégis...
 - Helló Brájen testvér! - köszöntötte a vezér.
 - Kösz, hogy eljöttél, Redzs!
 - Nos, úgy fair - kezdte Redzs -, ha rögtön tisztázzuk Brájen, hogy mi nem
a szabadító különítmény vagyunk. Felkértek arra, hogy olvassam föl neked a
következõ állásfoglalást, a mozgalom megbízásából.
Papirusztekercset vett elõ fekete ruhája redõi közül, és hangosan olvasni
kezdett.
 - Mi, a Júdea Népe Front zárójel tisztjei zárójel bezár, ezennel
kifejezzük neked õszinte, meleg fivéri és nõvéri üdvözletünket ma itt,
mártírrá válásod alkalmából.
 - Mi? - Brájen már jött volna lefelé, ezek meg itt.
 - Halálod mérföldkõ lesz szülõföldünk felszabadításáért folyó szakadatlan
küzdelmünk útján! Amit római imperialista agresszorok ellen vívunk, akik
létrehozták a csatornarendszert, gyógyászatot, utakat, oktatást,
borkultúrát és a többi római találmányt,ami jobb létet biztosít a zsidó
férfiaknak, nõknek és hermafroditáknak. Aláírás a J.N.F. megbízásából
satöbbi...
A vezér összetekerte a papiruszt, és újra hõsünkre nézett.
 - Szeretném kifejezni személyes csodálatomat mindazért, amit értünk tettél
Brájen, és ami most nyilvánvalóan nehéz perceket okoz neked.
 - Redzs! Most mit fogtok csinálni? - kiáltotta Brájen kétségbeesetten.
 - Viszlát Brájen. És köszi - szólt Redzs, és valamennyien a halántékukhoz
emelték jobb öklüket.
Felemelõ pillanat volt. Nekik.
 - Oké Brájen - kacsintott rá Frenszisz -, fel a fejjel!
 - Szép munka volt fiú! - dicsérte Szten távozóban, és a többiek után
indult. Valamivel távolabb megálltak, de Brájen csak foszlányokat hallott
a beszélgetésbõl. Aztán Redzs hangját hallotta: szavazzunk!" Mind
feltartották a kezüket. Aztán felé fordultak, és... dalra fakadtak
emígyen, hogy...

Mert õ egy igazi mártír,
Mert õ egy igazi mártír,
Mert õ egy igazimártír,
Ki mindig oly vidám!

 - Ki mindig oly vi... - folytatta Szten, de Redzs jelezte neki, hogy nem
ez jön, és tapsolni kezdett. Aztán megfordultak...

 - Szemétládák! - kiáltott utánuk Brájen. - Szemetek!
 - Hol van a Názáreti Brájen? Toppant eléjük a centurió az eszkorttal.
 - Átkozott, rohadt szemétládák! - Brájen most semmi másra nem tudott
figyelni.
 - Parancsom van rá, hogy szabadon engedjem.
 - MOCSKOS DISZNÓK!
 - Én vagyok Názáreti Brájen! - jelentette ki a jobboldali feszülõ-társ.
 - Mi? - Brájen csak most figyelt fel az események alakulására.
 - Igen - erõsítette meg a másik -, én vagyok Názáreti Brájen. "Van Isten",
gondolta a centurió, és kiadta a parancsot.
 - Szedjétek le!
 - Én vagyok Názáreti Brájen! - hallatszott kissé távolabbról is.
 - Én vagyok Brájen!
 - Én vagyok Brájen!
 - Én vagyok Brájen!
Brájen csak kapkodta a fejét. Azért õ is megkockáztatott egy
énvagyokbrájent.
 - Én vagyok Brájen! - kiáltotta az úr, aki a nemzetek szerinti külön
megfeszülés mellett kardoskodott az imént. - És a nejem is!
 - Én vagyok Brájen! - próbálkozott Brájen újfent, de a tiszt már döntött.
 - Engedjétek le! - mutatott az elsõ jelentkezõre.
 - Nem! - tiltakozott amaz, de szedték lefelé kegyetlenül. - Én csak
vicceltem! Nem én vagyok Brájen! Én nem vagyok Brájen! Tegyetek vissza!
Hagyjatok! Én csak marháskodtam! Csak vicc volt! Én nem õ vagyok! Csak
hülyültem! Tegyetek vissza! Hülye rómaiak! Nem értik a tréfát...
Hangja egyre távolodott, ahogy a légionáriusok elvonszolták.
A kereszthalál osztag századosa közömbösen szemlélte az eseményeket,
mintha azt mondaná magában: úgyis visszakerülsz ide elõbb-utóbb, te hülye.

Hirtelen trombita harsant. Valamennyien felkapták a fejüket. A százados
értetlenül meresztette szemét egy közeli dombtetõre, ahol ebben a
pillanatban marcona páncélos harcosok jelentek meg.
 - A Júdeai Nemzeti Front! - hallatszott a rémült kiáltás, és a százados
már értett mindent. Azonnal futni kezdett. Katonák, csatlósok, segédek
mindent eldobálva menekültek.
 - ITT A JéDEAI NEMZETI FRONT!!!
 - Utánam! Roham! - kiáltotta a páncélosok vezére, és a harcosok kivont
karddal leözönlöttek a dombról.
Brájen mosolygott. Hol a menekülõket nézte, hol a támadókat. "Ezek igen",
gondolta, ezek tudják, hogy mit csinálnak. Lehet, hogy ezekhez kellett
volna csatlakoznia? Most már mindegy. Fõ, hogy vége. Hazamegy, eszik egy
kis maceszt, aztán meglátja...
A támadók odaértek alá. A parancsnok bíztatóan nézett Brájenre.
 - Mi vagyunk a Júdeai Nemzeti Front - jelentette ki harsány hangon - ELIT
ÖNGYILKOS ALAKULATA! Öngyilkos alakulat! Támadás!
Az alakulat katonái kinyitottak egy kis ablakocskát mellvértjükön, és
tökéletes pontossággal szíven szúrták magukat. (Hát ez már... Azannya! - a
szerzõ)
 - Megmutattuk nekik... - hörögte még a parancsnok, aztán eldõlt õ is.
Brájen nem jutott szóhoz egy pillanatig, aztán ahhoz legalább hozzájutott.
 - A hülye buzik! - csóválta a fejét értetlenül.

Judit tûnt fel a városkapuban, és Brájen felé rohant.
 - Brájen! Brájen! Brájen! Brájen!
 - Judit! - mosolyodott el Brájen immár teljesen megnyugodva. Megint
megismerték egymást tehát. Bár Judit Brájent négyszer annyira.
- Fantasztikus vagy! - mondta a lá;ny szerelmes lelkesedéstõl áthatott
hangon - Redzs elmagyarázott mindent, és azt hiszem... - itt
elérzékenyült egy pillanatra -, nagyszerû amit csinálsz. Köszönöm Brájen.
És sosem felejtlek el!
Megfordult és elfutott.
 - Auuú! - nyüszített Brájen. De még nem volt vége.

 - Szóval itt henyélsz? - rikácsolta egy jól ismert hang. - Tudhattam
volna, hogy csakis így végezheted! Ha belegondolok, hogy mennyi szeretetet
és törõdést pazaroltam rád! Hát így kell elbánnod szegény, öreg, beteg
anyáddal, mikor fél lábbal a sírban van? Csak annyit mondok, rajta,
feszítsenek meg! Engem nem érdekel! FESZÜLJ MEG!
Brájen elkeseredve nézett fürgén távolodó felmenõje után. Egyre halkabban
jutott el hozzá az anyai szó...
 - Ezek a mai fiatalok! Csak a szex, a szipó, mi lesz ennek a vége?!

 - Fel a fejjel Brájen! - hallotta hirtelen jobbról a szót Názáreti Brájen.
Az ismeretlen feszülõ folytatta:

Tudod, hogy van ez...
Mindig akadnak bosszantó ügyek,
Mik sokszor feldühítenek.
Olykor esküdözöl, olykor átkozódsz
Mikor az élet mócsingján rágódsz.
Ne morgolódj, csak fütyüréssz,
És meglátod, a végén minden jóra fordul majd.

(És akinek ez sem elég, most egy dal jön!)

Csak nézd az élet napos oldalát!
Csak nézd az élet napos oldalát!

Ha úgy látod, hogy rohad minden,
Elfelejted, mi van ingyen.
Csak nevetés kell,
Mosoly, ének, tánc!

Ha égig ér a gond,
Te válladat sose vond,
Csak csücsöríts a száddal és fütyülj!
És nézd az élet napos oldalát!

MINDENKI! (...a kereszteken!)

Csak nézd az élet napos oldalát!
Az élet abszurd, halál a végszó,
És földig hajolsz a függöny elõtt...
Felejtsd el a bûnöket,
És röhögjél egy jót,
Élvezd ki a végsõ csattanót!
És nézd a halál napos oldalát!
Mielõtt még végképpen kifújsz.

Az élet nem nagy ügy,
Ha jobban megnézzük.
Hisz egy röhögés,
A halál meg egy vicc.
Az egész csak egy show,
Hát had nevessenek!
De a végsõ vigyor a tiéd,
Ne feledd!

Csak nézd az élet napos oldalát!
Csak nézd az élet napos oldalát!

GYERÜNK BRÁJEN! ÜNNEPELJ!

Csak nézd az élet napos oldalát!
Csak nézd az élet napos oldalát!

égy sokkal egyszerûbb lesz minden!

Figyelj! Végül is mit veszíthetsz?
A semmibõl jöttél, a semmibe mész,
Mit veszítettél?
SEMMIT!
A semmibõl jöttünk,
A semmibõl.
Tudod, ezt szokták mondani...
FEL A FEJJEL TE HÜLYE!
Tessék, látod? Itt a film vége

Mellesleg a lemez kapható az elõcsarnokban.

A videó változatra ez nem érvényes!

Sonja írt egy kis dalt a végére.

Képesek voltatok fizetni ezért a baromságért?!

Öreg! Mondtam! Sose kapod vissza a pénzedet.
Ha tetszett a film, menj el és nézd meg az "La Notte-t"!

                                      VÉGE
                                  (ennek...)

Cheer up, Brian. You know what they say.
Some things in life are bad,
They can really make you mad.
Other things just make you swear and curse.
When you're chewing on life's gristle,
Don't grumble, give a whistle!
And this'll help things turn out for the best...
And...

(the music fades into the song)

...always look on the bright side of life!
(whistle) Always look on the bright side of life...
If life seems jolly rotten,
There's something you've forgotten!
And that's to laugh and smile and dance and sing,

When you're feeling in the dumps,
Don't be silly chumps,
Just purse your lips and whistle -- that's the thing!
And... always look on the bright side of life... (whistle)
Come on!

other start to join in
Always look on the bright side of life...
(whistle)

For life is quite absurd,
And death's the final word.
You must always face the curtain with a bow!
Forget about your sin -- give the audience a grin,
Enjoy it -- it's the last chance anyhow!

So always look on the bright side of death!
Just before you draw your terminal breath.
Life's a piece of shit,
When you look at it. Life's a laugh and death's a joke, it's true,
You'll see it's all a show,
Keep 'em laughing as you go.
Just remember that the last laugh is on you!

And always look on the bright side of life...
(whistle)
Always look on the bright side of life
(whistle)