[POL] Oroszország "európaiságáról"

"Oroszország politikai értelemben persze nyilvánvalóan nem része a nyugati világnak. Sosem volt része a történelemben, a XX. sz. eleje óta pedig viszonylag rohamosan szembe került a nyugati félteke politikai rendszereivel. A Szovjetunió összeomlása után felmerült ugyan a gondolat, hogy legyen Oroszország is a NATO része, az oroszok talán hajlandóak is lettek volna erre, de a művelt nyugat nem óhajtotta az orosz csizmát integrálni. Valahol a XXI. sz. elején ez a lehetőség fantazmagória lett és ebből logikusan következően újra lett a NATO-nak ellenpontja Európában.

A NATO pedig terjeszkedni akart Oroszországgal szemben. Előbb Grúziában, majd Ukrajnában. A művelt nyugat semmibe vette az orosz fenyegetéseket, "piros vonalakat" és mindenféle figyelmeztetéseket amelyeket Oroszország 2007 óta nagyjából folyamatosan küldött azzal kapcsolatosan, hogy nem fogja megengedni a behatolást a saját maga által képzelt vagy valóban hozzátartozó érdekszférájába.

Európa egy ideig igyekezett megakadályozni a konfliktus eszkalációját, mindenféle egyezményeket, kölcsönös feltételeket dolgoztak ki, amelyeket egyik fél sem tartott be. Aztán kicsit felgyorsultak az események.

Amerika (pontosabban az Obama-Biden adminisztráció) úgy számított, hogy Oroszországnak nincsen meg az ereje ahhoz, hogy megakadályozza az "ukrán nép demokratikus forradalmát" azaz Ukrajna leválasztását az orosz érdekszférából és a NATO kiterjesztését Ukrajnára. Nagyjából jól is számoltak - két apró hiba azonban belecsúszott a számításba. Nyilván valahol szerepelhetett egy erőszakos, a nemzetközi jogot semmibe vevő orosz reakció a számítások között, de feltehető, hogy ennek a kockázatát alacsonyra értékelték és úgy kalkuláltak, hogy ha ez meg is történne, az csak siettetné a fő cél elérését, azaz Oroszország végleges leválasztását az európai gazdasági erőtérről. Kitört a "korlátozott katonai művelet", azaz a háború, amely kis rásegítéssel (pl. a gázvezetékek felrobbantásával) évtizedekre tartósította Európa és Oroszország szembenállását. De azzal nem számoltak, hogy ettől Oroszország nem rendül meg, hanem éppen ellenkezőleg, a lokális konfliktushoz mérten hatalmas rombolásba kezd. Az oroszok a kezdeti kudarcokat követően stratégiát váltottak és átálltak az anyagi pusztításra, Ukrajna módszeres, alapos tönkretételére. Ennek anyagi terhét Ukrajna képtelen saját erejéből elviselni, külső tőkére van szükség a konfliktus fenntartásához, azaz Ukrajna összeomlásának megakadályozásához. Ez az anyagi teher olyan súlyú akadállyá vált a nyugat számára, mint amilyen súlyú tehernek szánta Amerika a háborús konfliktust Oroszország számára.

A másik, amiben Biden Amerikája elszámolta magát, az Trump. Azok a "nadrágos emberek", akik az ukraijnai konfliktust Washingtonban kitervelték, nem számoltak Trumppal. Trump simán kifarolt a dologból és áttolta annak teljes terhét Európára úgy, hogy Európa most kénytelen a pénz jelentős részét Amerikába küldeni Ukrajna megtámogatására. Különben vége az ukrajnai háborúnak és az oroszok bizony meg sem állnak Ogyesszáig. Erre a rémálomra akkor, amikor Amerika elkezdte Ukrajna "fellazítását" (ha még emlékszünk erre a fogalomra a XX. sz. második feléből) ill. a "demokrácia exportját" (amire bizonyára mindenki emlékszik az elmúlt évtizedekből), Európában senki nem gondolt két évtizeddel ezelőtt. Most bizony itt van az egész szar Európa nyakában. És az oroszokkal történő megegyezésre senki sem gondol (hogy miért nem, az is megérne egy külön misét, de mindenesetre ennek az opciónak a kizárása logikailag beleillik a történetbe).

Lássuk be, ez a probléma van annyira jelentős, hogy az európai összefogásra apellálók föderatív elképzelései jó okkal megerősödjenek. Egy egységes, központi irányítású Európának jobbak lennének az esélyei Oroszországgal szemben - ha már Amerika támogatására egyre kevésbé lehet építeni. Ennek van racionalitása. De sajnos ebben a számításban is van egy hiba. A föderatív Európa mai képviselői már eljátszották a szereposztásuk szerinti akcióikat. Egy sor kérdésben bebizonyították, hogy képtelenek a racionális (azaz pragmatikus) irányításra. A föderatív Európa jelenlegi legfőbb zászlóvivőit ideológiailag terhes döntések vitték pozícióikba, pl. a genderharc, a "zöld átalakulás", a klímaküzdelem és legfőképp a migráció terén. Ezek a döntések - az ukrajnai konfliktus mellé téve - egy föderatív európai rendszer fenntarthatatlanságának bizonyítékai. Mostanra a brüsszeli elit már nagy erőkkel alkalmazza azokat a jogi eszközöket, amelyek nélkül a hatalomgyakorlás nem csak uniós, hanem nemzeti szinten is elnehezülne. Franciaországban, Németországban egyfajta "alkalmazott jog" működik az ellenzék megtörésére, sorra kerülnek a föderáció ellenfelei, azaz a szerződésnek megfelelő modellnek, az önálló nemzetek együttműködésének hívei a nemzeti parlamentekben a legerősebb pártokká (pl. Olaszország, Csehország, Ausztria esetében).

Most sajnos nem az a kérdés, hogy ez a föderatív, vagy valamilyen más módon központilag szervezett Európa mint rendszer képes lesz-e Oroszország európaisága "problémájának" megoldására, hanem az, hogy létrehozható és fenntartható-e egy egységes irányítású, a szerződést sutba dobó Európai Unió egyáltalán. Európa akarata ellenére kikerült a döntési pozícióból, úgy csinál, mintha egy összefogás lehetővé tehetné még az események befolyásolását, de valójában Európa lemaradt arról a vonatról, amin Oroszország, Amerika és Kína utazik. Nincs helyjegyünk erre a vonatra, pedig a viteldíjat megfizettük és küldjük a milliárdokat a kazánba minden nap."