( pink | 2022. 11. 30., sze – 12:14 )

Ezt a szabály-huszárkodást ami itt megy, sosem értettem. Tényleg van olyan ember, aki így vezet?
Szerintem a helyzetek adják, mikor mi az adekvát viselkedés. Példa:

. Ha gyér forgalomban valaki láthatóan dinamikusan mögém érkezik, elveszem a gázt, lehúzódom és elengedem. Hogy minél kisebb lendületvesztéssel, minél hamarabb és minél biztonságosabban el tudjon menni. Azon pedig nem tisztem lamentálni, hogy vajon a sebességhatárt betartotta-e (gyakran magam sem tartom be, amennyiben azt biztonságosnak érzem).

. Az viszont basz, amikor ez a rám érkezés sűrű forgalomban történik, és igazából ha engem megelőzne, akkor se tudna hova menni. Valamint ebben a helyzetben biztonságosan elengedni se triviális. Autópályán ilyenkor már nincs jobbra tartás, párhuzamos közlekedés van (minden sáv telített).
Ez az a helyzet, amikor nincs értelme és nem is lehet sietni - amikor mindenkinek ki kell várnia a sorát. Ilyenkor helyezkedni, kereskedni arroganciára vall.

Felesleges ezeket a helyzeteket bonyolultan kodifikálni. Gondolkodni kell, ezt nem lehet megúszni.

A követési távolságról meg annyit, hogy nem mindegy az sem, mi megy a seggedben: egy Volvót vagy X6-ost sokkal szívesebben nézek a tükörben a maga disznó féknyergeivel és vészfék-asszisztensével, mint egy virsli gumikon csetlő-botló dobfékes Suzukit. Az előbbiekben sokkal jobban bízom, hogy meg fognak tudni állni, ha valamiért lassítani kényszerülök.
Szándékosan szívatni, ingerelni - pl. lassítással, indokolatlan fékezéssel vagy ablakmosózással - pedig nem jutna eszembe senkit sem. Ha zavar, vagy a gázra lépek, vagy elengedem. (Tudomásul kell venni, hogy mások is vannak rajtunk kívül, más személyiséggel, más helyzetben.)