Na persze a tudományos együgyüségben ez élet, mint a fejlődéses (létrontott) élet értelmeződik, és igy stimmel is az állandó probléma, meg annak megoldási kényszere.
Semmi köze ennek a tudományhoz, az élet a tudomány előtt is problémamegoldás volt (valamit enniük kellett az embereknek, és egy csomó minden őket akarta megenni). A fejlődés megold egy csomó mindent, de ha tovább mész, előbb-utóbb arra is lesz valami megoldanivaló. Még szerencse, hogy az evolúció során kialakult az agy, hogy legyen mivel problémát megoldani. Ha szeretünk gondolkodni, még élvezni is lehet.
Mondjuk úgy slamposan az érthetőség kedvéért, h itt nem "földi" hagyományról, apáról fiúra szálló szokásról van szó, hanem minden születéskor a szívbe írt hagyományról. A könyv szerzője nem néprajzkutató, hanem filozófus és teológus. Amiről itt szó van az a metafizikai tradició.
Ja, hogy teólógia. Okés, csak az a baj vele, hogy eddig még senki sem tudott semmit mondani, hogy miért pont az ő képzeletbeli barátja az, ami tényleg létezik.
pl abban az értelemben, h a tudomány jegyében kisiklatják az emberek természetes gondolkodását. Olyan torz világot alakít ki, ami a minnél nagyobb kisiklatottságot jutalmazza. (lásd létrontás)
Nem kisiklatják, továbbfejlesztik. Az ősember alapvetően egy fegyvertelen lény volt, ehető. Szóval az evolúció során arra fejlődött, hogy jól meglássa a mintázatokat, pl. a bokorban bujkáló kardfogú tigrist (meg mást, ami megenné). Az nem volt olyan nagy baj, ha ott is meglátta, ahol nincs, legfeljebb feleslegesen futott haza, vagy mítoszokat gyártott. Szóval nem kellett megbízhatóan gondolkoznia, csak felismerni mintákat. A szigorúbb, logikus gondolkozást a tévedés esélyének a csökkentésére találták ki.