( BehringerZoltan | 2022. 01. 08., szo – 21:27 )

> lélek által generált vágy

A „vágyra” való szűkítés kevés itt. A következő lépésben azt kéne felismerni, hogy minden érzelemmel ugyan az a baj mint a vággyal (minthogy a vágy is egy érzelem). És az azután következő lépésben pedig azt kéne felismerni, hogy érzelem azért van, mert van „a más”! Tehát a probléma gyökere ebből a nézőpontból „a más” létezése. A „más” létezése az ami ingerel [pl vágyat ébreszt]. Ha nem lenne „a más” akkor nem lenne érzelem. Megszűnne ez a fogalom, mert nem lehetne értelmezni. Abban ahogy dolgok elidegenednek tőlem szintén a felbomlást kell meglátni, ahogy a nemiség estében is írtam. Az egység bomlik meg azzal, hogy úgy érzékelem, h világ belőlem és másokból áll. És ezek az elidegenedett dolgok kötődnek újra vissza hozzám torz formában és ezt hívjuk érzelemnek. Mondjuk úgy h a belőlem kiszervült dolgok akarnak engem irányítani az un. érzelmen keresztül. A létezés illuzórikus volta pontosan az elidegenedő „más” által keltett érzelmek miatt áll elő. Azért nem vagyok otthon a világban mert a világot idegennek érzem magamtól. És az már kész perverzió ahogy megpróbáljuk ezt az elidegenedést szépnek felfogni. Ezt meg tudom mutatni:

Erik Satie: Gymnopedies és Gnossiennes
https://www.youtube.com/watch?v=cDMk07VyIGc
(Once Upon A Time in Paris)

A létezésnek csak egyetlen alanya van, és én annak nem a része, hanem vele egylényegű vagyok (mindenkinek így kell önmagára gondolnia). Ahogy a költő mondja: Én vagyok a világ. Nincsen „a más”. Az csak illúzió. De nagyon erős illúzió, ami elsősorban az érzelmek által nem engedi, h az eredeti formában ismerjem fel magamként. Ő más akar maradni, illúzió és sajátosan torz formában az érzelem által akar kapcsolódni hozzám, és ezen keresztül akar befolyásolni.

Az emberek állandóan azt akarják tisztázni, hogy kik ők! Akkurátusan próbálják definiálják magukat. Na de mire fel? Hát pontosan arra, h megkülönböztessék magukat „a mástól”. Ha magamról beszélek, ezzel indirekten „a másról” beszélek, olyan értelemben, hogy legitimálom vele „a más” létezését. Ez erősen szofisztikált megközelítést igényel! Ha azt írom, h egylényegű vagyok a létezés alanyával, akkor bár az állítás valamiféle egységre irányul, de indirekten pontosan valamiféle elidegenedésre mutat rá. Az egylényegűség premisszája a minimum két [valamilyen értelemben véve] külön entitás. Ez az elidegenedés is magyarázatra szorulna!

Tulképp mindez tapasztalatilag is vissza van igazolva. A saját magam tapasztalása a magam számára a legközvetlenebb. Én egészen biztos h létezem, mert magamat közvetlenül tapasztalom. Minden más tapasztalása/érzékelése ehhez képest csak viszonylagosnak és közvetettnek értékelhető. Abban már nem lehetek annyira biztos, ugye – mint saját magamban. Tehát minden más eshetőségnél logikusabban azt kell felvetni, hogy ha én nem lennék, akkor még Isten sem lenne!

> egy emberben a szellem felül kerekedik

Jó, csak ez a felülkerekedés pontosan annak a belátásával kezdődik, hogy amit a valóságnak hittél az csak illúzió. Ahogy ezt az alapélményt megfogalmazza Morpheus Neonak (csak mert ebben a posztban még nem hivatkoztam a Matrixra): Valami baj van a világgal! Mindig is tudtad h így van!

Szó sincs olyasmiről, h ezzel a világgal harmóniába kéne kerülni! Meg h a természet lenne a transzcendens vagyis Isten teste.
Semmiféle hitnek nincs semmi szerepe. Nem hitről van szó, hanem akaratlagos tudati „tevékenységről” - ez a szellem felülemelkedése. Az igazi erény a bölcselet és nem a hit.
Totálisan naiv elképzelés h arról lenne szó, hogy
csak jó” kisfiúnak/kislánynak kell lenni és akkor majd megváltódom! Nem úszható meg a dolog ennyivel! Mondhatnám úgy is, h nem elhinni kell, hanem megvalósítani! Pusztán „csak” ez a feladat! :-) És ez csak annyiban értelmezhető a maga viszonylagosságában "fejlődésnek" amennyiben az eredeti rend helyreállítását hajlandóak lennénk valami fura okból fejlődésnek értelmezni.