( BehringerZoltan | 2021. 12. 29., sze – 04:29 )

Van egy alapvető probléma az ember és a természet viszonyában. Ugyanis az ember nincs otthon a természetben. De kozmikusabban úgy is fogalmazhatnók, h nincs otthon a világban. A földi létezés nem az ideális közeg az ember számra. Mi úgy vagyunk félszerzetek, ahogy Jézus is [volt]. Egyfelől természeti lények vagyunk, de másfelől meg isteni eredetűek. Ahogy Jézus is isten-ember. Ez a kettősség határoz meg minket, és ebből adódik a világban lévő idegenségünk. Nem tudunk a természet organikus része lenni, azon uralkodni vágyunk, azt át akarjuk alakítani. Miközben elszakadni sem tudunk tőle. Ezen okokból ki- v. megfeszített (!) helyzetben találjuk magunkat. Az emberi létezés alapvető kérdése: miért történik ez velem? 

Persze lehet az ember um. természetkedvelő, de ez amolyan modern dolog, és mint értelmezési sík nem tartozik különösebben az értékelendőek közé! De ha a természet istenítésre gondolunk abban mint úttévesztés pontosan a minket meghatározó kettősség eltagadása érhető tetten. (A természetre visszavezetett magyarázatok ilyen értelemeben materiálisnak tekintendőek.)

Érdekes jelenségnek találom az újszülöttek fogadását! Azaz h mi akik már evilágon vagyunk,hogy viszonyulunk az újonnan érkezőkhöz? Hát természetesen (:-D) mindenki el van bűvölve tőlük! De van egy olyan is, h romlatlannak, tökéletesnek tekintik. Ezzel kapcsolatos esetlegesen létező pszichológiai magyarázatok értelmezésétől mindenkit óva intenék! De most ide kölcsönözve a szakkifejezést,mintha tudat alatt lenne egy olyan meggyőződésünk, h az újszülött hordozza azt a tisztánlátást, amit mi már életünk során elvesztettünk és egyre inkább elvesztünk. A kisded még a princípium közelségében van, és mi bár konkrét emlékeink már nincsenek erről az állapotról, de mélyen magunkban mindig is oda vágyunk vissza. Tulképp maga az alvás, most úgy értem a fizikai alvás egy olyan állapot ahol ez a visszatérés némileg megvalósul. Az így szerzett megújhodás a princípiummal való kapcsolatból származik. És erre a megújhodásra naponta szükségünk van – mint a mobilnak a töltésre (elnézést a hasonlatért).
A magyarázatoknak a forrása nem vagy csak részben lehet a természet – hisz az csak egyik felünket jelenti.
A szolipszista felfogás szerint azonban csak a tudat létezik. Az anyag is tudat. A természet, az újszülött is, a múlt is, a jelen is, meg a jövő is, az alvás is mind tudat. Méghozzá a saját tudatom terméke. A halálom is a tudatom terméke bármennyire paradox látszólag. És azért nincsen rend a világban mert magam nem vagyok birtokában a tudatom feletti uralomnak. Azért érzem idegenül, megfeszítve magam mert a világot javarészt nem magamként, hanem másként/másnak fogom fel. Úgy gondolok rá, h vagyok én, és vannak a mások (emberek, dolgok, események stb). Amit magamként értelmezek azt autonnak, amit másként azt heteronnak lehet nevezni. És akkor itt érünk vissza az Isten felfogásához, az autoteizmushoz és a heteroteizmushoz ill. a vershez. Fel tudom-e fogni Istent saját magamként? És ha igen, mik lennének annak a következményei? Azért nem lehet a világot könnyedén autonnak felfogni, mert a heteronok – a mások – heteronok akarnak maradni, nem akarják h saját magamként tudjak rájuk gondolni.

Minden ember felteszi magának az alapvető filozófiai kérdést: miért vagyok a világon? És a jó hír az, h van erre válasz! Az életed egy lehetőség rá, h megpróbáld visszaszerezni a tudatod feletti irányítást!

Itt Dúl Antal próbál beszélni a tradíció és a vallás kapcsolatáról (meg új pünkösdről, új művészetről) - részben érintve olyan dolgokat is amiket szóba hoztam. Tanulságos video, ahogy a csőcselék - ez valami művészeti tábor lehetett talán - szembesül az igaz szóval. Nem bírja elviselni. Elég hosszú - csak ha van időd meg kedved! Nem baj ha nem nézed meg :)

https://www.youtube.com/watch?v=Qj7bHJCclZY

Ekszpanzió XIX. Pünkösd