( Wabbitseason | 2021. 12. 03., p – 19:39 )

Köszönöm a válaszokat!

Az első kérdést másképp szerettem volna feltenni és sajnos nem vettem észre, hogy félreérthető. Az érdekelne, hogy hogyan, vagy miért született az a lehetőség, az a döntés, hogy a létezés legyen dualista (legyen benne "én" és egy attól különböző "nem-én" halmaz fogalma, melyek között egyúttal átjárhatóság is lehet -- ami most még nem "én" vagyok, az bizonyos változások után megvalósulhat)? Esetleg az öntudatosság létezéséhez az is elhagyhatatlanul szükséges, hogy elválaszthassa önmagát a "minden egyéb"-től, tehát az öntudat szükségszerűen dualista is? Persze az is érdekelne, hogy miért épp szenvedésként jelentkezik a hiányérzet, tehát miért keletkezik egyáltalán ilyen érzés, ilyen vágy, miért nem eleve szuperelégedett, vágy nélküli öntudatok léteznek csak.

A nyugati mitológiákban ezt valamiféle bukással, lázadással szokás magyarázni, de ahhoz kell egy kérlelhetetlen teremtő is, aki/ami ellen lázad a teremtmény, és a lázadás büntetése a kiszolgáltatott létezés, és a végső cél egy elveszett, eltékozolt paradicsomi állapotba való visszatérés. A mahájána cél is valamiféle visszatérés egy tökéletes állapotba, vagy eddig még mindig érvényes volt a szamszára, és a kitűzött cél egy még sosem létezett, szenvedés nélküli állapot megalkotása?

Ha léteznek a kozmikus korok, akkor ennek ellenére is ki lehet lépni ebből a kényszer-körforgásból? Vagy igazából nem szükséges, hogy kivitelezhető legyen a mahájána és bódhiszattva ideál, és csak az erre való törekvés a lényeg? (Kicsit ahogy József Attila írta, hogy "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis. Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.")