Ez nem könnyű, és valószínűleg nem is egyértelműen megválaszolható kérdés.
Én személy szerint szomorúan látom, hogy a múlt évszázad vége óta, a „de jó, itt a Word, tudok könyvet csinálni” szemlélet előretörésével hogy vesznek ködbe a tipográfiai hagyományaink. És azt is látni, hogy a kiadók sem törekednek már a nyelvi és formai minőségre, mint egykor pl. az Atheneum, a Franklin, vagy később a Móra, az Európa és a Helikon (bár az utóbbinak még mostanában is vannak igen igényes kiadványai.) Ma már magát komolynak gondoló kiadótól is láttam olyan könyveket megjelenni, amiben még ligatúrákat sem voltak képesek használni. Elgépelésekből, hibás elválasztásokból pedig szinte minden oldalra jut egy.
A spácium tekintetében nálam jellemzően a szöveg kora és témája a meghatározó. Ha egy múlt század elején fordított kalandregényt szedek újra, akkor bizony, hogy használom, mert azt érzem illeszkedőnek az adott nyelvi környezethez, ha viszont egy friss technikai dokumentációt írok, akkor hajlamos vagyok nem odafigyelni rá.
Persze, az is egy jó kérdés, hogy a tipográfiai hagyományainkból mit tartsunk meg, és mi az, amit jobb örökre elfelejteni. Ha visszalépünk az időben, jól látszik, hogy a mostani anglicizmusok helyett a XIX. századi tipográfiát az akkori germanizmusok formálták.
Nemrég futottam bele egy utoljára 1873-ban kiadott regényben arra, hogy a párbeszédeket a ma megszokott gondolatjelek helyett német idézőjelekkel jelölték:
„Beszéltél vele?“ kérdezte „Jutottatok valamire?“
Számomra ez borzalmasan megnehezítette az olvasást, nagyon örülök neki, hogy azóta kikopott.
Egy másik legendás századfordulós kiadásban pedig meglepődve láttam a kvirtmínuszok (em dash!) lelkes használatát. Azt használták párbeszédjelnek is, sőt a hármaspont (ellipsis) helyett is három kvirtmínuszt tettek ki — — —
Számomra ez is förtelmesen néz ki, főleg, hogy egy kifejezetten keskeny szedéstükörrel együtt használták.
Az akadémia pedig az újításaival tisztelettel benyalhat. Amíg puskát nem fognak rám, én biztosan nem fogok a T–34 helyett T-34-et szedni, és a programozó matematikus sem lesz számomra programozómatematikus, mert az nekem nem ésszerű és főleg nem észszerű. A parallel helyett meg főleg nem használok paralelt, mert még a végén a programkódokban is el fogom cseszni.
Azt meg végképp nem értem, hogy a helyesírási szabályzat miért nem csak az írással foglalkozik, miért téved át időnként nyomdászati kérdésekre. :)
A másik nagy problémám az akadémiával a külföldi nevek elválasztásával kapcsolatos eltérő álláspontunk. Az akadémia szerinti Wa-shing-ton például rettenetesen szúrja a szememet, a természetesen adódó Wash-ing-ton viszont szerintük helytelen. Így aztán marad a Washing-ton, meg egy jó nagy script, ami figyeli azoknak a neveknek az elválasztását az elkészült pdf-ben, amelyeknél nem értek egyet az akadémiával.