( Raynes | 2021. 05. 17., h – 21:25 )

Ezt ragozhatjátok, a lényeg, hogy a kevés bites procikon a nagyobb címbusz szükségszerűség volt. Már az Intel 4004 is hiába volt csak 4 bites proci, a címbusz 12 bites volt, így 4K memóriát támogatott. De a 6502-nek, 8080-asnak se volt a címbusza 8 bites, mert 256 bájt memóriával már akkor se tudtak mit kezdeni, már akkor is értelmesebb alkalmazás a 64KB-ba fért csak bele, abba is rettenet szűkösen.

Ahogy a szegmentáció, úgy a multiplexelés is kényszerűség volt, mivel az akkori gyártástechnológián drága lett volna, ha sok lábbal, nagy tokkal jön ki a chip, meg az alaplapra több drót kellett volna (chipen belül is több tranzisztort igényelt volna, több drótozást). Olcsóbb volt inkább multiplexeléssel megoldani, az nem zavarta még a kevés MHz-es mókákat, és ugyan igényelt pár plusz TTL chipet, de még így is olcsóbb volt, mint a sok drótos megoldás.

De ugyanerre megy vissza Unix-filozófia is, a korabeli gépekben ilyen 4-32 KB RAM feszített, a maga rengetegségében, és így kényszermegoldás volt, hogy minden részműveletet külön apró binárisban megoldani, és ezek egymásnak átadták pipe-ban a részeredményeket, amin a következő lépcső dolgozhatott, így a korábbi lépcsőben dolgozó alkalmazás ki tudott lépni, hogy legyen elég memória a következőnek. De még a tárhely is elég drága, és körülményes volt, ezért van, hogy a parancsnevek is csak 2-3 karakteresek javában, meg sokszor a progik visszajelzést se adnak, még hiba esetén is valami tömör kiírás, vagy egy exit hibakód, amit külön kell ellenőrizni. Nem az, ami ma, hogy 30 nyelvre fordított, 30 darab API-val közbeiktatott, virtualizált, konténerizált, biztonsági patchekkel agyonpakolt kód fut, meg többezer oldalas webfosolmányon vannak hozzá mellékelve, mindenféle GUI animációstól, OOP-vel, tokkal-vonóval megoldva az alkalmazás is.