Éppen ezt hiányoltam: hogy mindig csak a vélt vagy valós előnyöket hájpolják, miközben kevés szó esik - ha esik egyáltalán - a lehetséges problémákról. Amikkel így majd megint csak egy-két évtized múlva kell szembesülni. Kevés képlet szokott azért az életben olyan nagyon egyszerű lenni.
A lítiumbányákhoz nem értek, csak azt tudom, hogy viszonylag kevés van belőle és jó volna kiváltani valami mással.
A kobalt se egy gyakori elem, és a legtöbb lítiumtechnológiás akksihoz kell belőle. Azt nem tudom megítélni, hogy ez valójában kicsi vagy nagy baj.
Szénerőművek: ez a pillanatnyi valóság, főleg mióta Merkelék lecsavarták az atomkraftot. Azt szerintem nem lehet komolyan gondolni, hogy majd szépen mindent megtermelünk megújulóból, főleg úgy, hogy a villamosenergia-igénybe berántjuk még a közlekedést is.
Hangsúlyozom, nem vagyok sem villanyautó-hívő, sem ellenző. Lehet, hogy hamarosan veszünk egyet próbaképpen. Unbiased módon igyekszem hozzáállni.
Szeretném azonban filozófiai síkon sokkal messzebbről is megközelíteni a problémát. Nem a villanyautózást, hanem általában az egész villamosenergiát.
Szerintem ugyanis a villamosenergiának komoly szerepe volt a kibocsátás folyamatos fokozódásában. Mert elválasztja a kibocsátás helyét a felhasználás helyétől, ami által úgy válik lehetővé az előnyök élvezése, hogy a hátrányok valahol máshol keletkeznek, és ami nagyon fontos: a felhasználás helyén nem is látszanak.
Ha begyújtod a sparheltet, helyben jelenik meg a füst. Ami zavar téged magadat és a szomszédaidat. Ha elkezdesz többet tüzelni, a kibocsátás fokozásával csökken a környezeted toleranciája: szégyenkezned és konfrontálódnod kell. Így van egy természetes szabályozás a rendszerben, hogy senki se tüzeljen sokkal többet a feltétlenül szükségesnél.
Ezzel szemben amikor bekapcsolsz egy villamos fogyasztót, az nem jár helybeli kibocsátással, így nem kell miatta szarul érezned magad, nem kell szégyenkezned. Így ezt a visszacsatolási hurkot kivettük a szabályozás mechanizmusából.
A fenti hatással ellentétesen hat egy másik hatás: miszerint nagy egységteljesítményben hatékonyabb az energia előállítása. Pl. egy nagy erőmű hatásfoka mindig jobb, mint egy pici motoré.
Bárhogy is, az mindenképpen figyelemre méltó, hogy az elmúlt száz évben folyamatosan csökkent a termékek előállításához szükséges nyersanyag. Mégis több anyagot használunk fel, mint valaha.
Attól félek, hogy hiába állítjuk elő, tároljuk és használjuk fel jobb hatásfokkal az energiát, végeredményben nem hogy kevesebb, hanem mindig egyre több és több energiát használunk fel.