Voltak kutatások (sajnos linket nem tudok prezentálni), ahol azt vizsgálták melyik oktatási módszer a legeredményesebb. Az eredmény pedig az lett, hogy ha a tanár kapcsolata jó a diákkal, akkor szinte mindegy.
Ergo, az oktatás alapja a jó pedagógus, aki az adott közösséget megfelelően tudja felépíteni és vezetni. Azaz látja, hogy mi működik, és mi nem, és képes a szükségletekhez alkalmazkodni.
Mivel a siker alapja a személyes kapcsolat, így a tanítás egy bensőséges, kitárulkozós eljárás. Akkor működik, ha a tanár önmagát adja, ha a saját személyiségével tanít. Az, hogy melyik tanárnak melyik osztályban milyen eszköz működik, elég változó, a külső kényszer nem igazán segít.
Mit tehet a rendszer a fentiek tükrében? Eszközökkel segíti a pedagógust, és meghagyja az eszközválasztás szabadságát. Olyan környezetet teremt, ami a pályára vonzza a kreatív, magas EQ -val rendelkező embereket (illetve segíti a pályán lévők fejlődését). Partnerként kezeli a pedagógust, akit nem irányítani, hanem támogatni próbál.
Szerintem a mostani digitális oktatási kísérlet kudarcra van ítélve, mert nem célozza, nem is célozhatja a problémák gyökerét. Csupán új eszközöket vezet be, kapkodva és megkérdőjelezhető hatékonysággal. Vannak pozitív történetek (lásd fent uzsolt esete), viszont sokakra inkább negatív hatással van. A tanítás családra zúduló terhei, elhalványuló közösségek, az oktatásból kieső hátrányos helyzetűek. Az oktatás színvonalát nem említem, mert a jelenlegi tananyagból a kevesebb jobb.