( _Franko_ | 2021. 01. 08., p – 16:30 )

Nem értem, az idézet lényegén mit sem változtat. A gondolat magva végig ugyanaz. Mint írtam, itt még nem volt fizetett bértollnok.

Ah, szóval tényleg nem érted se az iróniát, se a szarkazmust. Ez sok mindent megmagyaráz.

Ezt ugyanarról a Bánffy Dezsőről írta pár hónappal később, hátha jobban átjön a maró szarkazmus:

Nagyváradra érkezett báró Bánffy Dezső, az erdélyi kálvinisták főkurátora. A Bölöny József vasderes paripái talán kiröpítették Szilasra már azóta. De visszajön, s egy-két napig közöttünk fog maradni. Várta pedig egy úri barátja. És egy sereg kíváncsi zsurnaliszta. Ezek megéljenezték. A szép fejű, piros arcú, erős férfiú hirtelen a kalapjához nyúlt. Azután nyomban eszébe juthatott, hogy ő ezúttal Bölöny József vendége, s szerdáig még főkurátor sem. De erre már messze vágtatott a kocsi két táltosa.

Gondolhatott e percben másra is báró Bánffy Dezső. Hogy íme, itt van, ahol régen várják. És, hogy nagyon cudar idők ezek, s egy igazi séta a szilasi parkban többet ér, mint egy politikai séta akármerre. Mert istenien, a legbolondabb demokratát is megigézően arisztokrata ez a Bánffy Dezső, s fülünkbe cseng, amit mondott július végének egy igen nevezetes napján nekünk.

– Szüksége van rám az országnak? Lássam. Én készen vagyok. De okvetlenül törekedni nincs kedvem. Én már körülbelül megcsináltam azt a karriert, amelyet magyar szereplő ember megcsinálhat. Hír, pénz, hatalom vágya nem bánt. Ha szükség van azonban rám, megyek.

Hogy szükség van-e? Itt és most – úgy érezzük – szinte ízetlen volna erről szólni. Végre is mi itt Nagyváradon ismerjük egymást. Aztán körülbelül ismer bennünket báró Bánffy Dezső. Egyébként pedig csakugyan nagyon cudar idők ezek. A sírva vigadás stációjánál nem tartunk ugyan még. De káromkodni könnyen elkáromkodhatjuk magunkat.

És az erdélyi főkurátor valóságos belső titkos tanácsos és főudvarmester is. Inkább citáljuk, amit ugyanazon nevezetes júliusvégi napon mondottunk báró Bánffy Dezsőnek:

– Kegyelmes úr, a mi Bánffy-pártiságunk több, mint politika. Úgy érezzük, hogy ihletése a nemzeti géniusznak. Mi ott lent Nagyváradon programot sem kérünk. Mi megyünk Bánffyval.

És megyünk. Azaz, hogy mennénk. A szomorú, nagy zuhanás után, mikor a Bukott bukásán triumfált a világ, mikor még olyan kevesen érezték meg, hogy itt mi történt, mikor még különös, lármás gerilla-harcát, a „Magyar Szó” sem kezdte meg, mikor még a nemzet kokottjának híres agrár hasonlatát a barázdákról és a vetésről komolyan hallgatták: Nagyváradon lapja volt Bánffynak, tehát tábora. A „Nagyváradi Napló” nem kérdezte volt meg Bánffyt, hogy hisz-e a maga föltámadásában. Hitt, és a saját kis csataterén harcolt Bánffy nélkül, Bánffy helyett, Bánffyért. De Bánffyért vajon? Az elsötétített jövendő áttöréséért, a sors magyar igazságáért, az életért, melyet e szegény kis országból Bánffy porbadöntésével kezdtek kiirtogatni. A mi lángszításunk nem volt hiábavaló, de a dolgok erős, kérlelhetetlen rendje elhozta e cudar időket. Újra 1559-et élünk. Készülnek már Básta, Belgiojoso, de a fejedelem hű Bocskaijának várnia kell itt Nagyváradon. El fogunk érni Bécsig, el Zsitvatorokig. Most várjunk… Egyébként pedig Nagyváradra az erdélyi kálvinisták főkurátora érkezett s a Bölöny József vendégbarátja. Majd eljön hozzánk Bocskai utódja is. Ám azért bocsássa meg nekünk az, ki az emberi gyöngeségeknek is adója, ha az erdélyi főkurátor, a vendég arisztokrata láttára reményesen, erősen, mindent fölfedően, elárulóan dobban meg a szívünk és nagy seregelést látnak a szemeink. Bocskai zászlaja felé siet mindenfelől a hajdúk keserű szívű, kóbor népe. Az isten hozta közénk, s áldja meg a szép fejű, piros arcú, villogó szemű, erős férfiút, a nemzetnek predesztinált főkurátorát.

Nagyváradi Napló 1903. szeptember 22.