( _Franko_ | 2021. 01. 07., cs – 10:44 )

Illetve azért hozzátartozik, hogy nem minden visszaszerzett területen voltak a magyarok töbségben (ez gyengítette volna a pozíciónkat), és volt, amiket már fegyverrel szereztünk vissza.

Pláne, ugye, hogy az utolsó népszámlálás szerint az elcsatolt területeken ~30 százalék volt magyar, tehát már az első világháború idején se volt túl sok többségi magyar település, nemhogy közel harminc évvel később. A területek várható elcsatolása és a kisebbségek államalapítása nem volt meglepetés, elég sok közéleti személyiség publikált erről már másfél évtizeddel az első világháború előtt, csak az akkori nemzethy érzelműek azt hitték, hogy ők fingják a passzátszelet, ahogy a mostaniak is, ezért összevesztek minden országgal a környéken piti semmiségeken és összevesztek az akkori országhatáron belüli kisebbségekkel is.

Idéznék Ady-t:

Beszélgettem egy román poétával valamikor, aki azt mondta: mondjuk, hogy a magyar statisztika tízmillió magyarja igaz, de mihelyst nem érdek vagy muszáj a magyarnak-jelentkezés, nem marad itt hatmillió magyar sem. Már akkor tudtam, hogy az én román barátomnak igaza van, s mivel a nemzeti romantika Európában, a Balkánon dalolta el késett és utolsó dalát, s mivel a mai magyarság még csak hasonlítni [!] se tud a régibb maradékokhoz, azt is tudtam, hogy ez lesz, ami lett, és ami lesz.

Emlékszik, kedves barátom, Albániára, ahol ifjú forradalmi erők hatalomra jutása és zsarnoksága rontott el mindent, s egy széttépett birodalom ajándéka egy csonka és torz Albánia lett?

Irigylem Önt, kedves barátom, akit hatalmas családja a magyarosdi játék után megbocsátó, meleg karokkal fogadott és ölelt a keblére. Be jó volna, ha én is tékozló fiúként térhetnék meg valahova, gazdag udvarba, honnan elbolyongtam, de én csak magyar vagyok, s nem is lehetek más. Egy Albánia-szerű kis Magyarország, emlékektől, emberektől, földektől, városoktól, szívektől megfosztva még angol protektorátus alatt is rettenetes volna.