Nézd, én bevallom neked, már egészen kis koromban is (nem tudom mennyi voltam de 6 évesnél okvetlenül fiatalabb mert még nem jártam iskolába) előszeretettel bújkáltam mindenféle sötét helyekre: ágy alá, a ruhásszekrény mélyére, a padlás sarkaiba... szóval nemcsak nem féltem a sötéttől de „kerestem”. És ilyen helyeken órákat töltöttem egyedül. Amikor a szüleim kérdezték miért teszem, azt válaszoltam: "Meditálok".
Persze nem meditáltam, fogalmam se volt róla hogyan kell. De ezt válaszoltam, holott egyáltalán senkitől se hallhattam e szót, senki de senki nem volt buddhista vagy brahmanista a családunkban vagy akár a távolabbi ismeretségi körünkben is, sőt még olyan is alig aki legalább a keresztény vallást egy picit is komolyan vette volna.
Aztán ez a habitusom később „elmúlt”...
De, ez okvetlenül kell jelentsen annyit hogy van valamiféle „affinitásom” ezen dolgokhoz. Az se tagadható, vonzódom a puritánsághoz, egyszerűséghez hiszen elég régóta hirdetem büszkén hogy a DWM ablakkezelőt használom, s hogy parancssor-imádó vagyok.
Nekem tehát nem probléma a magány elviselése, az se hogy egyedül legyek a gondolataimmal, a képzelőerőm meg pláne kimagasló, mert még ha valaki szilárdan hiszi is hogy a műveim irodalmi értéke csekély, akkor se tagadhatja hogy e sok regényt mindenképp megírtam, az meg nem ment volna ha ki nem találom őket... a kitaláláshoz pedig kell a fantázia, képzelőerő... és a KONCENTRÁLÓKÉSZSÉG... Mert önmagában a nagy fantázia nem elég a regények kitalálásához. Oda FEGYELMEZETT fantázia kell, ami a megengedett irányokba csapong és nem összevissza...
Ez pedig megintcsak mind szükséges a meditációhoz.
De nézd, ne hidd ha nem akarod, nem leszek szegényebb a hitetlenséged miatt...
Tegnap különben megpróbáltam visszatérni a „fraktáljaim” közé, de nem sikerült. Az ok nyilvánvaló: TÚL FÁRADT VOLTAM.
Fáradtan meditálni nem lehet. Akkor ugyanis a legjobb ami történhet veled hogy egyszerűen elalszol, de az nem meditáció.