Tényleg nem számítástechnikai munkakörben dolgozom, de ezt már korábban bevallottam. Mondjuk olyan minimális értelemben igen, hogy ha van valami rafkósabb informatikai feladat, akkor azt azért tőlem várja el a főnököm hogy megoldjam... de ilyen ritkán adódik. És mondtam is neki, hogy ezeket is csak akkor vállalom ha egyrészt Linux-related mert a Windowshoz nemcsak nem értek de gyűlölöm is és nekem elveim vannak, másrészt, webprogramozást még linuxszal összefüggésben se vállalok... De ez utóbbiról könnyű volt őt lebeszélnem, mert volt itt a lemezemen egy korábbi, sok év előtti weboldal amit még anno a regényeimhez készítettem, megmutattam neki... Abban a pillanatban hevesen kezdte bizonygatni hogy ő maga se óhajtaná rám bízni a webes dolgokat, elvégre egy ilyen magasan képzett szakemberhez mint én, az nem méltó... Persze ez kizárólag azt bizonyítja hogy az amerikaiak nagyon udvariasak. Ugyanis nyilvánvaló hogy egyszerűen rájött, gyökeresen eltér az ő „szépségideálja” az enyémtől. Szóval a web már emiatt se való nekem, mert nagy eséllyel amit én az Aspie tartok szépnek (vagy akár csak ergonomikusnak) az olyasmi hogy a „normális”, azaz neurotipikus emberek számára finoman fogalmazva se optimális vagy szép...
De amúgy tényleg utálom is a webes dolgokat, a programozásukat is, szóval ezt magam se kívánom.
Én maximum olyan helyen érezném jól magam programozóként ami valami embedded rendszerrel kapcsolatos, vagy kernelmodulok írása, meg más ilyesmik. Szóval valami „alacsony szintű” programozási feladatnál. Ami ahhoz hasonlít ahogy régen a C-64 -et kellett programoznom annak assemblyjében. Azok voltak a szép idők...
Látjátok, még a Peri is olyan nyelv lett ami sok szempontból az alacsony szintű nyelvekre hasonlít, mert bár nem assembly, annál azért magasabb szintű, de igazából talán még a sima C-nél is „alacsonyabb szintű”. Oké, van néhány funkciója amiben annál egy picit többet tud. De összességében semmi esetre se.
Általában véve azonban én nem akarok hivatásos programozó lenni. Valamikor tinédzser koromban akartam, kis ideig dolgoztam is úgy, de rájöttem, nem nekem való, mert a fenének sincs kedve a MÁR ELKÉSZÜLT programokat aztán hosszú ideig supportálni...
Én az új kihívásokat szeretem.
De meg ha a supporttól eltekintünk is, ott nem a magam örömére programozom, hanem mások mondanák meg milyen feladatot kell megoldanom, és még néha azt is, hoigyan. Milyen nyelven! És jól tudom tapasztalatból, amikor már a program majdnem kész van, gyakran jön a megrendelő hogy „van egy kis változtatás amit szeretne”, de ne ijedjek meg, csak egészen kis dologról van szó, tényleg, tíz perc alatt elkészülök vele biztos... Ilyenkor kezd izzadni a hátam mert tudom hogy az esetek 89 százalékában ez azt jelenti hogy teljesen újra kell írni a programot a legelejétől, és még meg se tudom magyarázni majd a megrendelőnek (vagy főnöknek, tökmindegy) hogy miért kell ennyi idő a módosításra, mert NEM ÉRTI MAJD MEG. Hiányzanak hozzá az ismeretei...
Kell a halálnak ez.
Egy hivatásos programozónak aztán meg még szabadideje, magánélete is alig van, mert elvárják tőle hogy minden idejében a munkával törődjön. És én szeretek programozni tényleg, látjátok a programnyelveimből is, de AZT szeretem programozni ami feladatot ÉN tűzök ki magam elé! De erre nem volna időm ha hivatásos programozó lennék, akkor minden időmben a hivatalos feladatokon kéne járjon az agyam, még otthon is. Akkor is ha nem kötelező. Amíg meg nem oldom, nem tudnék arra koncentrálni ami a hobbym lenne.
Ismétlem: kell ez a halálnak...
Egy idő után aztán én is elkurvulnék. Ami azt jelenti, nem érdekelne a minőség csak hogy kész legyen a feladat minél előbb valahogy. Mindenféle keretrendszereket meg „köztes rétegeket” használnék hogy gyorsuljon a programfejlesztés, ami azzal járna hogy bloatware és lassú szarok kerülnének ki a kezem alól. Méltatlan lenne hozzám. De ezt tenném, mert most hogy a magam örömére programozom, a programozást művészetnek tartom, a szememben igenis a művészetek egyik ága, de akkor hivatásos programozóként csak MUNKA lenne a szememben, izzadtságszagú munka, elvesztené a varázsát... Csak túl akarnék lenni rajta minél előbb...
Ahogy most vagyok, sokkal megfelelőbb. Ha vége a munkának azt csinálok amit akarok, élhetek a hobbymnak. De gyakran még munka közben is járhat az eszem akármin, mert ritka esetektől eltekintve szellemileg nem olyan rém kimerítő a munkám. Akadnak stresszes időszakok, főleg amikor a főnök elutazik hosszabb időkre és olyankor lényegében én vagyok a cégvezető... (igen, a jobbkeze vagyok úgy általában is már, rég...) és utálom ezen alkalmakat a stressz miatt... de, mondom, ez nem gyakori. Többnyire tehát ez nekem most nagyon megfelel úgy, ahogy vagyok.