( uid_21365 | 2020. 09. 16., sze – 01:58 )

Nézd, én nem vagyok se pszichológus, se pszichiáter, desőt még öreg kínai bölcs vagy tibeti guru se. Én azt mondom csak neked amit őszintén érzek:

—ÉN MAGAM igenis mindig akkor vagyok a legboldogabb, ha ALKOTOK valamit! És itt ezt igazán angolul lenne jó kifejezni, ezt az igét hogy „ALKOTOK”, valamiféle olyan igeidőben, hogy mondjuk:

have been creating

vagy ilyesmi, mert ha hiszed ha nem, bár nagyon örülök neki ha befejezek egy alkotást (például egy regényt) de az igazi örömet nekem magának az alkotásnak a FOLYAMATA jelenti!

És az az igazság hogy egyszerűen nem tudom megérteni azokat az embereket akik nem így éreznek. Azt még megérteném ha valakinek nem az alkotás folyamata okozná a legnagyobb örömet hanem az elkészült mű, de hogy az alkotás EGYÁLTALÁN NE ÉRDEKELJE, na az... az nekem felfoghatatlan... mármint értem én hogy van ilyen, sokan is vannak ilyenek, de nem tudom beleképzelni magamat a helyükbe... ezek a szememben valamiféle külön faj. Állatfaj. Semmi közöset nem érzek ami lenne bennük és bennem. Akár ha más bolygóról csöppentek volna ide.

Akit sért ez a címkézés az gondolja azt hogy ők az igazi emberek és én vagyok az idegen lény vagy valami más állatfaj és nem ember, semmi baj, nem fogok megsértődni. A lényeg tehát az hogy az ilyenekkel nincs közös témám, egy jót se tudok beszélgetni velük mert nincs közös érdeklődési körünk, és itt nem az a lényeg hogy én írok de ők nem regényírók, hanem ha SEMMI MÁS területen se alkotnak! Az ilyenekkel nem érzek semmi közösséget. Akár ha csak egy fa volna a ligetben vagy egy kődarab. Nem érdekel, hogy ott van, az se érdekel ha egyszer meghal és eltűnik, nem fogom megsiratni, mert NEM SZÁMÍT. Felesleges és lényegtelen. Nem okvetlenül káros, ne értsetek félre! Csak engem szimplán nem érdekel, semmi közöm hozzá, ellenben őszintén csodálkozom azon, miért nem lett még öngyilkos, hiszen olyan szánalmasan unalmas lehet az élete!