( Hevi | 2020. 09. 01., k – 20:31 )

Azért nemesek, mert ők és az egész vérvonaluk őrizte meg a királyi tudatállapotot [a leginkább] az eredettől fogva. 

Mindig is volt valami, amit nem tudtam hova tenni a lélek kérdése kapcsán:

És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.

Mózes I. 2:7

Akkor leszálla az Úr felhőben, és szóla néki, és elszakaszta abból a lélekből, amely vala ő benne, és adá a hetven vén férfiúba. Mihelyt pedig megnyugovék ő rajtok a lélek, menten prófétálának, de nem többé.

Mózes IV. 11:25

De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más lélek volt vele, és tökéletességgel követett engem

Mózes IV 14:24

Az Úr pedig monda Mózesnek: Vedd melléd Józsuét a Nún fiát, a férfiút, akiben lélek van, és tedd ő reá a te kezedet.

Mózes IV. 27:18

A Teremtés könyve azt mondja, hogy az ember a teremtésének pillanatától rendelkezik lélekkel. Viszont Mózes IV.-ben már úgy tűnik, hogy nem minden ember rendelkezik lélekkel, esetleg több fajta lélek is van? Főleg az utolsó idézet vet fel bennem kérdéseket, bár ugye ez lehet félrefordítás is, de elég hangsúlyosan jelenik meg a lélek jelenléte, mint annak nem létének ellentettje.

Mózes I. 6:2-3 azt mondja, hogy

És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala.

És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő.

Ha jól tudom, erről az utóbbiról értekezik Énok könyve kicsit részletesebben. E szerint az isteni és az emberi lélek különböző lenne, de mindkettő létezik?

De Platón is hasonló problémát vet fel:

Ezt a nagy hatalmat, mely akkor ezen a tájon fennállt, az isten a mi vidékeink ellen indította, a hagyomány szerint a következő okból. Sok nemzedéken át, amíg az isten (Poszeidón) természete elég erős vot bennük, engedelmeskedtek a törvénynek és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal. Gondolkodásuk igaz és fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat tanusítottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésükben, ezért az erényt kivéve mindent megvetettek, nem sokat törődtek a múló kincsekkel (...) Ennek a gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradásának következtében gyarapodott is minden, amit az előbb felsoroltunk. De midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba került az emberi jelleg, nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbenek és a legboldogabbaknak, amikor már telve voltak az igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal.

Az istenek istene, Zeusz, ki törvények szerint uralkodik, minthogy meg tudja látni az ilyesmit, észrevette, hogy eg derék nemzetség ilyen nyomorúságos állapotba jutott, s büntetést akart mérni rájuk, hogy észre térve mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes isteneket legfenségesebb székhelyükre, amely a mindenség közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak részes a keletkezésben és összehíván őket, így szólt hozzájuk.

<link>

Kár, hogy innentől kezdve hiányzik a történet folytatása, épp kezdett volna érdekes lenni.