Szép dolog amit írsz, mert valóban, bármilyen választási rendszer alapeleme a bizalom, ami az általad felsorolt példákban (még) megvan a rendszer iránt. Az a baj, hogy ez a bizalom olyan, hogy egyszer lehet elveszteni a rendszerből, utána már szinte lehetetlen helyreállítani. Azt mondod, szomorú, hogy Magyarországon nincs bizalom, de vajon csoda e? Az idősebb korosztály alapélménye, hogy az utolsó szabad választást, az 1947-est a MKP (az MSZP elődpártja) masszív csalással tudta csak megnyerni, lásd kékcédulás választás:
A kék háttérnyomású ideiglenes választói névjegyzékkivonattal (a hírhedt kék cédulával) az emberek lakhelyüktől távol is szavazhattak: az országot teherautókkal, vonaton (sőt kerékpáron) járó kommunisták közül sokan 15–20 helyen is szavaztak ugyanazon a választáson (a külön erre a célra nyomtatott kékcédulákat az MKP bocsátotta rendelkezésükre). A kutatók máig sem tudják, hány ilyen szavazat kerülhetett az urnákba, számukat 60–120 ezerre becsülik.
A saját korosztályom élménye a láncszavazáshoz köthető. Ezt a fogalmat a köztudatba Bácsics Gyula, a nagykátai választási bizottság MSZP-s alelnöke dobta be 2006-ban, aki elmondta, hogy 2002-ben hogyan használták ezt szavazatvásárlásra, és aztán láttuk, hogy a baloldali sajtó hogyan tussolta ezt el a saját közönségének.
A fiatalabb szavazóknak pedig a témában az jön le, hogy 2010 után minden választáson csalással vádolták meg a Fideszt.
Szóval én egyáltalán nem csodálkozom, hogy Magyarországon nincs a választási rendszerben bizalom, szerintem belátható időn belül nem is lesz. Abban a pillanatban, hogy ha elvész az általad emlegetett helyeken is, majd ott sem lesz ilyen rózsás a kép, ahogy ez már látszik az USAban. Azzal, hogy a Demokrata aktivisták Putyin beavatkozását emlegették Trump megválasztásakor, pont ezt a bizalmat erodálták, illetve, hogy Trump a levélszavazásos csalást peddzegeti, szintén. Szerintem mindez csak fokozódni fog a jövőben.