( uid_21365 | 2020. 05. 25., h – 23:46 )

Mindig nagyon furcsa, már-már groteszk volt a számomra az „istenfélő” szó. Mert én (igaz a magam „istentelen” azaz nem-hívő fejével) úgy gondolom, azt még talán meg lehet érteni, ha valaki azért hisz istenben, mert kedves neki az elképzelés hogy van egy mindenható égi apuka, aki szereti őt, vigyáz rá, na oké talán nem menti meg az összes szenvedéstől meg a haláltól se, de sebaj mert lesz majd feltámadás és akkor nagy örömködés meg minden más boldogság, stb...

Szóval el tudom fogadni hogy valakinek ez tetszik, s cserébe félreteszi a kételyeit, ignorálja az ellenbizonyítékokat, mert ez annyira vonzó neki. Ezesetben azonban logikus, hogy ő SZERESSE ezt az égi apukát, az istent, ugye? Ha viszont szereti, nem lehet istenFÉLŐ! Mert a szememben antagonisztikus ellentmondás a szeretet és a félelem. Akit szeretek, abban BÍZOM, tehát nem félek tőle; és megfordítva: akitől félek, azt én bizony semennyire se tudom szeretni!

Ilyen értelemben az „istenfélő” szó még talán pogánynak vagy istenkáromlónak is mondható, hiszen aki magát istenfélőnek mondja, az ezzel bevallja hógy ő fél istentől, tehát nem szereti!

Oké, én elismerem, valamit lehet hogy félreértek, de egyelőre így gondolom, másrészt ha félreértek is valamit nem csoda mert én magam nem vagyok és soha nem is voltam hívő. Arra talán képes vagyok hogy megértsem a vallást intellektuálisan, vélhető azonban hogy soha nem leszek képes megérteni és átélni érzelmileg.